Niger, ha egyáltalán átlépi a magyar hírmédia ingerküszöbét, csakis katonai hatalomátvételt vagy tömeges éhínséget jelenthet. Persze ezt is csak akkor, ha itthon parlamenti szünet van, és nem jön közbe egy erősebb falunap Zalában, vagy egy személyi sérüléses baleset Sülysápon. Mert akkor, ugye, a napi szerkesztő automatikusan Nigert dobja ki, mondván, a néző/hallgató úgysem tudja, hol van, és a neve sem tűnik politikailag korrektnek.

Hogy miért  is mentünk Nigerbe ? Semmi más nem motivált mint, hogy ott még nem voltunk. Ezt mindketten elég nyomós érvnek éreztük arra, hogy kifizessünk egy előre nehezen meghatározható összeget a vízumra, majd két nap alatt megtegyünk vagy ezer kilométert úttalan utakon, méregdrágán.  Úgy gondoltuk, legalább lesz sportértéke a dolognak. A vízumot, miután Berlinben nem sikerült, Accrában vettük fel. A magát konzulnak mondó hivatalnok a követségen előbb közölte, hogy csak ghánai rezidenseknek jár ott vízum, majd, mikor jeleztük, hogy mi tulajdonképpen hajlandóak lennénk némi plusz költséget is vállalni, akkor mondta, hogy talán lehet egy hét alatt. Nekünk viszont másnapra kellett, így az "extra vízumkiállítási díj" is megemelkedett. Viszont másnapra tényleg megvolt.

Niger még afrikai mértékkel mérve is szegény, szerencsétlen ország, rendszeresek az éhínségek, és az ország északi részén évek óta jelen van az iszlamista terrorizmus, némi szeparatista felhanggal kísérve. Az egész szituáció meglehetősen emlékezet a szomszédos Malira, csak minden még annál is szegényesebb, és sokkal kevesebb embert érdekel világszerte.

Ilyen előzmények után egészen meglepő volt, hogy a határátkelés Beninből Nigerbe milyen  gördülékenyen, sallangmentesen történt. Ráadásul meg sem próbáltak minket korrupcióra bírni. (Az, hogy a korrupció mégis csak jelen lehet a határon, abból sejtjük, hogy utunk során az egyetlen okostelefont egy határőr kezében láttuk - egy olyan határátkelőnél, ahol egyébként áram nem volt, és sötétedés után zseblámpával világították meg az útleveleket. )

A határfolyó maga a Niger - jelzem egyébként, helyi megnevezése franciásan "nizser", és közvetlen az átkelés után  már éreztük, hogy az amúgy nem tökéletes benini útviszonyok Autobahnnak tűnnek a határ túloldaláról nézve. Az út első nyolcvan kilométerén egyértelműen egy Mars expedíción éreztük magunkat, mindent vastagon vörös por borított be, és a környezetünkben is ezt az egyetlen színt láttuk.

A Curiosity élményt csak annyi rombolta, hogy néha települések, vagy arra utaló nyomok látszottak.

80 km után azért jobb lett az út, és itt-ott városok is látszottak.Aztán elértük a fővárost, amit a Lonely Planet szerzője, kellemes világi helyként ír le. Valószínűleg túl sokat élt ahhoz a térségben, hogy ezt az ítéletet reálisnak érezhessük. Niamey még afrikai mértékkel is provinciális főváros. Egyetlen hatalmas előnye volt Beninhez képest, hogy a parlamenttől alig egy utcányira, egy kellemes kis étteremben  Accra után először itt láttunk light kólát.

De nigeri utunk célja végül is nem az volt, hogy megismerkedjünk az ország üdítőkínálatával, hanem, hogy  végre állatot lássunk.  Ehhez pedig további két órát kellett utaznunk a W Nemzeti Parkba.

A meglehetősen talányos nevet Nyugat-Afrika legnagyobb védett természetvédelmi területe a Niger folyó kanyarulatairól kapta, a vicces kedvű franciáktól. A három ország - Benin, Niger, Burkina Faso - közös kezelésében levő parkot voltaképp az Európai Unió felügyeli és pénzeli. Ez meg is látszik rajta. Niameytől a parkig vezető út a térség legjobb minőségű  aszfaltútja, a parkban jól kiépített és jelzett földutak vezetnek a látnivalókhoz, a vadőrök pedig tanújelét adták annak, hogy uniós képzéseken vettek részt. (Kiváló franciasággal mondtak olyanokat például, hogy: A fenntartható turizmus célja, hogy a helyi közösségekkel megértesse a természetvédelem fontosságát, és a turizmusból befolyó jövedelmet a helyi infrastruktúra fejlesztésére használják fel. Ezt biztos nem a szenegáli szappanoperákból szedték fel. )

Ráadásul ezeket az elveket, úgy tűnik, valóban érvényesítik is. A park szállodáját a falusiak üzemeltetik - a bárban van tévé, ahol a fent említett szenegáli sorozatokat is nézhetik. Ők dolgoznak vadőrként, és ők viszik hajókázni is a turistákat. Így az orvvadászat is szinte ismeretlen. Az egyetlen gond, hogy Nigerrel szemben a fehér turista meglehetősen bizalmatlan. Aznap mi alkottuk a több magyar megyényi területen a teljes látogatólétszámot. (Következő hétre ígérte magát két spanyol.) Így aztán nem is meglepő, állatból is nagyságrendekkel többet láttunk, mind korábban. Belefutottunk például egy kafferbivaly-csordába.

Reggel pedig a folyó partján megleptünk egy fürdőző elefántcsaládot.

Így aztán nagyjából elégedetten távoztunk. Nem is gondolván, hogy legnagyobb természeti élményünk, még hátra van. Előzetesen csak annyit tudtunk, hogy Niameytől mintegy 60 km-re élnek Nyugat-Afrika utolsó zsiráfjai. Ez azért érdekesnek tűnt. A zsiráf ugyanis egy nagy, mamlasz állat, amit normális esetben már a mérete is megvéd a ragadozóktól. Ebbe azonban az éhes ember nem tartozik bele. Márpedig egy zsiráfból egy falu jóllakik. Így aztán Nyugat-Afrika zsiráfjait az elmúlt évszázadokban szisztematikusan felzabálták. Közel s távol a legritkábban lakott, de az ekkora állatok számára még éppen élhető hely a Niger vidéke volt, ide szorultak vissza. Ötven évvel ezelőtt még ötezer zsiráf élt itt, aztán ez a szám gyorsan leapadt hetvenre. Ekkor a hatóságok, meg leginkább a természetvédők észbe kaptak, hogy illene ezeket az állatokat megvédeni, és - meglepő módon - sikerült is rábeszélni a helyieket, hogy egyenek inkább kecskét. Így Kouré környékén már megint 300 zsiráf él.

Egy kis látogatóközpontot (na jó, bódé) is építettek, ahol vezetőt kell fogadni, és leperkálni egy helyi viszonyok közt jelentős összeget. Cserébe a vezető elvisz minket a zsiráfokhoz.Az állatok a főúttól alig három kilométerre legelésztek, amikor megleptük őket, és egyáltalán nem tűntek meglepettnek.

Tizenegy hatalmas állat lakmározott a környék fáiból, békésen, jámboran nézelődtek. Sem a pásztorok a kecskéikkel, sem a kölesföldek nem zavarták őket, sőt mi sem a kocsinkkal és a kameráinkkal. Láthatóan hozzá vannak szokva az emberek jelenlétéhez.  Alig néhány méterre voltunk tőlük, sőt gyakorlatilag köztük sétáltunk.

És ez volt az első - és egyben utolsó - olyan élményünk a térségben, ami tényleg a nagy kelet-afrikai parkokkal vetekszik.

Hamarosan azért azt is megtudhatjátok, mi az, ami egyedülállóan érdekessé teszi Nyugat-Afrikát.

Ha tetszett a bejegyzés kövess minket a Facebookon is.

Afrikáról két dolgot tudunk:  1. ott háború van, meg éhínség. 2 ott gyönyörűségesen kedves, kis állatok élnek háborítatlanul édeni békességben. E kettő persze nem összeegyeztethető, de a legtöbb embert ez nem érdekli, mert az egyiket a híradóból tudja, a másikat meg a természetfilmekből, és ezek más csatornán mennek.  Így aztán talán sokakat lep meg a tény  - Nyugat-Afrikában ugyan nincs háború, de patkánynál nagyobb állattal sem feltétlenül találkozunk.

Monsieur Yaya szerint a ghánaiak kiváló marketingesek.  Ő, mint nem ghánai, ezt meglehetős rosszallással mondta, olyan irigységgel vegyes vágyakozással, ahogy mi szoktuk szidni az osztrákok muskátli-mániáját. Monsieur Yaya szerint a kiváló ghánai marketing egyik  pillére, hogy elhitetik a fehér emberrel, hogy Ghánában vannak állatok. Pedig dehogy.  Először azt hittük, sofőrünkből csak a sértett togói öntudat beszél (hiszen Ghána mégis csak rátette a kezét az egykori Togo felére), mert ha annyira nem lennének állatok Ghánában, ugyan miért mennének a fehér emberek csapatostul a Mole Nemzeti Parkba? Ebbéli feltételezésünket csak megerősítette, hogy  a lodge-ban valóban nagy számban voltak külföldiek. Egy nagyobb holland csoport például rávetette magát a bár vodkakészletére, és éjfélre maguk utánozták az oroszlánt meg a boát.  Egy ausztrál leányka zaklatott magánéletét pedig már a vacsoránál (drága, de rossz) végighallgathattuk.

Reggel hatkor kezdődött a szafari, kocsinkba be is ült a vadőr, aki megnyugtatott, valamit fogunk látni. Az elefántok pont ebben az évszakban ugyan ritkák, oroszlánt pedig ő maga is csak tíz évvel ezelőtt látott, de valami biztos lesz. Lett. Kitalálják-e, mi ez?

Természetesen egy tópart, de én most arra a barna csíkra gondolok a vízparton. Nem fotóboltos trükk, és nem törésvonal, nem is turistajelzés, hogy ne lépj a tóba - az egy áttelepülő hangyakolónia, mondhatni hangyautópálya. Több millió egyed. A külső szélén összekapaszkodnak, megépítik az utat, belül pedig a többiek hátán halad a forgalom. Ritka élmény ilyet látni.  De azért  - valljuk meg - ennél nagyobb állatokban reménykedtünk.

Amikor halkan zizegni kezdett a bozót, már reménykedtünk, mintha állati hangokat is felfedezni véltünk volna (én varacskos disznóra tippeltem), de hamar kiderült, csak a hollandokat hajtja végig egy vadőr a "walking safarin", ők pedig a tegnap esti élmények után bárkit, és bármit képesek állatnak nézni.

Végül azért csak sikerült lencsevégre kapni emlősöket is - néhány varacskos a vadőrök házai körül ette a szemetet.

Monsieur Yaya persze mosolygott, mint a jóllakott óvodás - ő megmondta előre. Na de, majd a Pendjari Park Beninben, ott aztán tobzódni fog az állatállomány!

A Pendjari Nemzeti Park egyben bizonnyal felülmúlja a Molét. Sokkal nehezebb oda eljutni. Ennek megfelelően a külföldi turisták száma is sokkal alacsonyabb. Az árak viszont magasabbak. Hiszen itt aztán hű, de mennyi állat van. A kedélyeket azért a vadőr némileg hűtötte. Oroszlán? Van, persze, láttam én is. Mikor? Hááát.. szóval van, de nem nagyon szokták látni.  Elefánt? Ó hogyne, az van, csak hát ebben az évszakban.... Leopárd? Na, az nincs. Egy itatónál felállított vadlesen egy kedves, idős francia pár látni vélt a távolban egy krokodilt, de szerintem csak magukat hitegették vele, hogy mégsem teljesen fölöslegesen fizették ki  kéthavi nyugdíjukat azért, hogy egy tök üres tavat bámuljanak. Végül azért hosszabb tekergés után sikerült.

A felismeréses feladat ezúttal azt hiszem, jóval könnyebb. Igen, ez egy elefánt. No, valamit azért láttunk. Végül előkerült néhány gazella is. (Útitársam, aki végzettségét tekintve biológus, és egy évet élt egy botswanai privát rezervátumban őszintén felhorkant, amikor én "Jééé, őzike!" kiáltással reagáltam a megjelenésükre.)

 Szóval, aki állatért megy Afrikába, ne ide jöjjön. A Serengetiben tíz perc alatt többet lát, mint itt három nap alatt. Persze van a térségben olyan hely is, ahol tényleg  lehet állatos élményeket szerezni, de erről majd holnap.

Ha tetszett a bejegyzés kövess minket a Facebookon is.

Népi megfigyelés, hogy a reggelivel kapcsolatban sokkal konzervatívabb az ember, mint más étkezésekben. Míg vacsorára, vagy akár ebédre hajlandó mindenféle érdekességet kipróbálni, reggel inkább a hagyományok vezérlik.  Akár Afrikában is keresi a sajtos-parízeres szendvicset.  Elárulom, hiba, de azért valami magyarosat kaphat.

Ha a turista jó szállodában lakik a világnak akár egy annyira nem jó részén is, a reggelire nincs gondja.  Így vannak ezzel azok az európai turisták is, akik Nyugat Afrikába utaznak - a szállodákban, mivel jórészt a francia gyarmatbirodalom romjain járunk, kontinentális reggeli van: kenyér (bagett pontosabban), vaj, lekvár. Mellé kávé vagy tea. Ha nagyon szépen kérjük, esetleg tojás is kerülközik.  Mindezért, ha nincs benn a szálloda árában, elkérnek  2000 valutaközösségi frankot, ami úgy ezer forint.  Az ár nem is tűnik olyan magasnak. Egészen addig, amíg meg nem tudjuk, mennyibe is került a felszolgált élelmiszer valójában.  Ezt akkor tudhatjuk meg, ha kimerészkedünk a szállodák kapuin, és az előttük mintegy ötven méterrel elhelyezkedő utcai reggelizőhelyek egyikében próbáljuk meg ugyanazt beszerezni. És, hogy hogyan is néz ki egy ilyen kis reggeliző? Hát így:

A körítés láthatóan egyszerűbb, a menü azonban szinte ugyanaz. A bagettet a franciák láthatóan annyira szerették, hogy birodalmuk legtávolibb sarkaiban is megtanították alattvalóikat arra, hogy azt kiválóan készítsék. Benin legeldugottabb kisvárosában is éppolyan autentikus  francia kenyeret kaptunk, mintha egy párizsi boulangerie-ből vettük volna.  Csak éppen mintegy 50 ft-t kóstált. Mellé ugyanennyiért járt lógatós tea, helyi neve "Lipton", vagy kávé - ez utóbbi  mélytányérban felszolgálva, istentelen mennyiségű sűrített tejjel. Két tojás megint egy ötvenes. (A fent látható képen éppen a tojás sütéséhez készül elő a mester - élesztgeti a faszén parazsát.)

Sofőrünk, Monsieur Yaya, egy kimondottan széles látókörű, helyi idegenvezető is láthatóan az ilyen européer reggeliket kedvelte. (Bár álmélkodva jegyezte meg, hogy hosszú pályafutása során mi voltunk az első európaiak, akik hajlandóak voltak a helyi éttermekben étkezni, helyi fogásokat. )

Mi viszont, rácáfolva az alapigazságra, néha még ennél is mélyebbre szerettünk volna merítkezni a helyi reggelizés élményvilágában.  Bizony ekkor lepődtünk meg igazán.

Kitalálják-e, mi sül ott a platnin egy nigeri faluban? Lángos. Ez a fajta nem egészen olyan, mint az itthoni, de kimondottan finom. Köleslisztből készül, kicsit vastagabb, mint a hazai, és csípős port szórnak rá. Ez messze nem olyan drága dolog, mint a bagett,  125 ft-nak megfelelő frankért már egy teljes zacskónyit adtak.  Kettőnknek bőven elég volt reggelire, sőt tízóraira is. Kicsit délebbre, ahol már - ki tudja honnan - búzalisztből készül a lángos, pontosan olyan ízre, illatra, állagra, mint amit a Stadionok metróállomásnál szoktam reggelizni.  Méretre kisebb, cserében árban verhetetlen - darabja 12,5 ft! Mi imádtuk - Yaya úr viszont láthatóan nem örült neki.

Viszont mikor elvitt a falujába, ott megnézhettük, mit is kapnak reggelire azok, akiket a gyarmatosítás szele alig csapott meg. A reggeli ott igen korán elkészül - hiszen az asszonyok már napkelte körül a konyhában szorgoskodnak. Főzik a kukoricakását. A zöldes sűrű lé önmagában nem túl kellemes, ezért megbolondítják némi (na jó, rém sok) cukorral. Így, mondjuk, ehető.

De azért volt ennél rosszabb is - amikor reggelire is kukoricafufut kaptunk, csípős-keserű füstölt hallével. Az valahogy nagyon nem fogyott. És hogy ezek után mi volt a reveláció? Visszatérni Ghánába, az angolszász kulturkörbe, és egy jó (vagy inkább közepesen jó)  szállodában végre a tojás mellé kolbászt és sült szalonnát reggelizni.

A világ nagyvárosai, sőt ma már a kisebbek is, telisteli vannak kínai, thai, olasz és mexikói éttermekkel, nem is szólva a francia elit konyha és az amerikai hamburgerkultusz globális térhódításáról. De eddig bármennyit is jártam a világban, nem találtam egyetlen nyugat-afrikai gasztronómiára specializálódott helyet sem. Antiglobalista ismerőseim erre bizonnyal azt mondanák, íme, a bizonyíték a nyugati kulturális gyarmatosításra. Fúj-fúj. De ők biztos nem ettek még nyugat-afrikai specialitásokat.

Valljuk meg, a Nyugat-Afrikába vetődő nyugati turisták legnagyobb része sem kóstolja meg soha azt, amit ott a helyi lakosság eszik. Aki oda elvetődik, az ugyanis általában nem szegény ember, vagy legalább is 10-20 euró egy ebédért nem vágja földhöz, márpedig ilyen áron kellemes nyugatias étteremben, kellemes nyugatias ételt lehet kapni a nagyobb városokban, nemzeti parkokban, látványosságok közelében. Olyan dolgot, amiről legalább tudjuk (na jó, tudni véljük), hogy miből van, és bizakodunk benne, hogy ha a HACCP előírásoknak nem is felel meg, de legalább relatíve elfogadható körülmények között készül. Reményünk általában hiú.Az ilyen  éttermekben beszerzett kellemes falatok gyakran sokkal veszélyesebbek a bélműködésünkre, mint az utcai kis piszkosok első látásra elég veszélyesnek tűnő darabjai. Arról nem is beszélve, hogy a helyieknek a 10-20 euró megfizethetetlenül drága lenne.

A helyi élelmiszereknek viszont általában számunkra már az alapanyagai sem túl bizalomgerjesztőek.

Kezdjük a hallal, ami valamilyen furcsa módon minden ételbe belekerül. Mivel a forró klímán friss halról csak a tenger vagy a tavak közvetlen közelében lehet szó, általában tartósított, vagyis füstölt jószágok kerülnek a levesbe. Így néznek ki:

Az olvasó e ponton örülhet, hogy a blogon csak képek rögzítésére van lehetőség, és szagok mindeddig a helyi örömök szintjén maradnak. A ragacsos, látványra is undorító izéknek ugyanis áthat bűzük is van. És ami a legjobb, az ízük mindent átjár.

De mibe kerül a hal? Paradicsomos-paprikás szaftba természetesen. És itt a nyugat-afrikai éttermek elterjedésének másik gyakorlati akadálya. Talán egyedül az amerikai hamburgerláncok azok, amelyektől nem várjuk el, hogy többféle étellel is rendelkezzenek. Minden egyéb étteremnél alapfunkció, hogy számos eltérő ételt lehessen benne kapni. Nos a világnak ezen a táján alapvetően egyféle fogás  van. Piros szaft, benne valami állat, amit ráöntenek valamire. Az állat mibenléte, és a nyakon öntött  szénhidráttartalmú köret változhat, ha nem is nagyon. Mi maximum hármat figyeltünk meg egy helyen. A halon kívül belekerülhet még kecske, nagy ritkán birka, valamiféle szárnyas, illetve a némileg misztikus "bush meat", vagyis bozóthús. A teljes felhozatal egy helyi étteremben nagyjából így fest:

De mi is a bozóthús? Nagyjából bármi, amit a bozótban le lehet vadászni. Romantikus lelkületű olvasóink lelki szemei előtt itt bizonyára megjelenik Bambi, az őzikeszemű gazella, akit a csúnya vadász elejt a puskájával. De a valóság ennél azért sokkal kiábrándítóbb - legalább is Afrikának ezen a részén. Bambit itt már a mostani lakosság dédszülei megették.  Antilop méretű állatot még a külön erre fenntartott nemzeti parkokban is csak elvétve lehet látni, nemhogy csak úgy a bozótban.  Ami van, az néhány majom, ami még dézsmálja az emberi  települések szemetét és ezért könnyebben elkapható, meg jó sok rágcsáló, amolyan nagyobbacska patkányféle.  Többségében tehát az utóbbiak adják a bush meat alapanyagát. Ennél  pontnál aztán még érthetőbbé válik a turisták általános idegenkedése a nyugat-afrikai táplálékoktól.  Mert ugyan ki lenne hajlandó patkányt enni? Hát, például én.  Íme a bizonyíték:

Az ízével egyébként nem volt gond, sőt, a helyi viszonyok mellett higiénikusnak is volt mondható a hely. Ami viszont még engem is némileg  kellemetlenül érintett, az a helyi szokás, hogy az állatot nem igazán bőrözik le, mielőtt a fazékba teszik. A szőrét még úgy-ahogy leégetik, de a szőrtüszők és a bőr ott maradnak. Azok pedig nem valami gusztusosak.

A bozóthús beszerzéséről pedig gyakran maguk gondoskodnak a helyiek. Egy este ennek szép bizonyítékát is adták. Későn érkeztünk egy faluba, ahol a fufu mellé valami szárnyast szolgáltak fel. Azt a némileg talányosnak tűnő útmutatást kaptuk hozzá, hogy sajnos későn szóltunk, így piacra már nem jutottak el, ezért galambot kapunk.  Nem sokkal később jöttünk rá a megoldásra - ezek nem szépen hízlalt háziszárnyasok voltak, hanem  a környéken csak úgy szálldosó és őrült módon turbékoló jószágokból kaptak el nekünk kettőt.

 Most már csak a sárga nagy valami rejtélyét kell megoldani, ami a szaftban ázik. Az egy fufu. Ízre, kinézetre, sőt felhasználásra a fufu a mi krumplinknak, illetve leginkább is a krumplipürének felel meg.  Alapanyaga pedig lehet a manióka (más néven kasszava) vagy a jamszgyökér.  (Ez utóbbiból készült fufu sokkal inkább krumplipürészerű, mint a manióka-verzió.) A feldolgozás pedig úgy történik, hogy a főtt gumókat egy nagyobbacska vödörben botokkal törik pürészerűvé. 

Amikor pedig nem fufura öntik a trutyit, akkor kukoricából készül kis sütiformákra kerül a szaft, amik - ez persze meglehetősen önkényes megállapítás - sokkal kevésbé finomak, mint a fufu. Magába a levesbe is sok érdekesség kerülhet, a pálmaolajtól a földimogyoró-pasztáig (ez nem tévesztendő össze a Nutellával, nem édes, hanem meglepő módon, földimogyoró ízű):

De a legfőbb alkotóelem mindenképpen az - itt sem őshonos - paprika és paradicsom, amitől az egésznek azért van egy kis pörkölszaftos stichje. Szóval, ha becsukjuk a szemünket, és csak az ízeket élvezzük, akkor akár azt is gondolhatnánk, hogy  csirkepörköltet eszünk krumplipürével  - ehhez persze azért kell egy elég élénk fantázia, és a külvilágból érkező ingerek kizárására való képesség.

A környezet ugyanis általában - nos mondjuk így - messze van attól, amit egy hagyományos értelemben vett európai étteremtől elvárnánk. Az összetákolt faszékek és asztalok néha kimondottan a szemétben állnak, evőeszköznek pedig se híre se hamva. Kézzel eszünk. Azt azért a helyiek is tudják, hogy ezt kézmosásnak kell megelőznie, így általában adnak egy lavórfélét, meg valami erősen maró hatású, Ultra jellegű mosóport, amivel lemoshatjuk előtte és utána a kezünket. Így, ha nem vigyázunk, az erős füstölt hal, csípős paprika és főtt patkány-ízhez kacsolódik az ultra mosópor utánozhatatlan aromája.

Anyagias magyar olvasóink,  gondolom, már eddig is azon morfondíroztak, hogy mindezt az örömöt mennyiért is osztják. Mert ugye, mint írtam, az európai értelemben vett éttermek e vidéken is európai árakkal dolgoznak. Nos, egy fufu-szaft-húsféle kombót egy útszéli etetőben a régióban általában nem mérik  600 forintnál drágábban.  De az élmény, az ugye, megfizethetetlen.

Kezditek már érteni, mi is okozza a ghánai éttermek fájó hiányát Európában?

Hamarosan azt is megtudhatjátok, milyenek a meghitt kis reggelizőhelyek, mondhatni kávézók a térségben.

Ha tetszett a bejegyzés kövess minket a Facebookon is.