Nem tudom, készülnek-e olyan összesítések, hogy melyik város nevét tudják legnehezebben kiejteni a külföldiek. Bár mi is nevezhetnénk Balmazújvárossal vagy Bátonyterenyével, az ukrán versenyző valószínűleg rajt-cél győzelmet aratna. A város neve: Kamjanyec-Pogyilszkij. (Nálunk szokásosabb neve az oroszos-lengyeles Kamenyec-Podolszk)

A világ boldogabbik felén egy mély szurdok gyors folyóval és sziklás hegyoldallal maga a főnyeremény. A festői képeket elég kirakni a netre, mosolygó helybéliekkel együtt persze, és dől a turisztikai bevétel. Japán iskoláslányok veszik be a kötelezően lefényképezendő helyek sorába európai körútjukon, amerikai történelemtanárok zengnek róluk ódákat a Tripadvisoron, Kínában pedig már mérnökök robbantják a hegyoldalakat, hogy megépítsék tökéletes mását Hsznicsiangban fröccsöntött betonból. Cuenca, a szurdokvárosok Jaguárja odáig vitte, hogy Madrid és Valencia között a szuperexpressz csak itt áll meg, hogy óránként zúdítson turistatömegeket  a romantikus, szűk, kis utcákra.

De Ronda sem panaszkodhat, igaz, szuperexpressz még nem jár arra, de a Costa del Solon sütkérező Heidi és Dieter nem érezné teljesnek nyaralását, ha nem látogatna el a sehr romantisch kisvárosba, amelynek legfőbb ékessége szintén egy szurdokvölgy, és a felette átívelő régi híd. 

A természet efféle pajkosságának kihasználásával természetesen a világ kevésbé turistás részein is próbálkoznak, csak éppen a bevételi oldal mutatkozik szerényebbnek.  A világ talán legfestőibb fekvésű városa az algériai Constantine, de az al-Kaida Maghrebi Szárnya tesz arról, hogy ezt a festői fekvést mi csak megsárgult, francia gyarmati képeslapok nézegetésével élvezhessük.

Orheiul Vechi Moldovában már messzebb jutott, bár ehhez kellett a mágneses hegy is. És hát kitalálhatták e hosszú felvezetésből, hogy mai posztunk tárgya, a nevével komoly kihívást képező ukrán város is egy festői szurdok két partján terül el, amelyet a Dnyeszter egyik mellékfolyója, a Szmotrics vágott a hegyek közé. 

Láthatják, már a képről is, természeti szépségben, itt sincs hiány, sőt, hamarosan azt is megtudhatják történelmi látványosságokban is nyújt annyit, mint bármelyik versenytársa. A turista mégis különleges lénynek érezheti itt magát.A merész britek és franciák, akik mégis elvetődnek ide, a neten annyit írnak róla, hogy nagyon jó hely, csak éppen a semmi közepén van. Ami persze nem igaz, hiszen a magyar határtól egy nap alatt ide lehet érni, ha sietünk. 

Mielőtt viszont bepillantanánk Kamenyecbe, nézzünk kicsit mélyebben a város történetébe. A régi görögök helyett, itt talán dákok voltak, aztán szlávok, meg az Aranyhorda. De a mai értelemben vett város története 1352-ben kezdődött, amikor III. Kázmér lengyel király országához csatolta. Akkoriban a lengyel-litván állam Európa legnagyobb területű országa volt, a Balti-tengertől alkalmasint a Fekete-tengerig ért hatalma. És a nagyobb rész volt Litvánia. Kamenyec a Podóliai Vajdaság fővárosa lett - innen a teljes neve, a podóliai Kamenyec. Fontos elemei lett az ország déli védvonalának. (Bár erről mi kevesebbet beszélünk, de a kereszténység védőbástyája címért komoly versenyben vagyunk a lengyelekkel - meg persze a grúzokkal is.) A 17. század folyamán törökök, tatárok, felkelő ukrán kozákok dúlták, rövid időre az Oszmán Birodalom kezére is került, de Sobieski János lengyel király (aki Bécs alól is visszaverte a törököt) visszaszerezte, és a mi történelmünkből is jól ismert karlócai békével tért vissza jó száz évre Lengyelországhoz. Ahogy Csernovicban a Monarchia kora, itt a 18. századi lengyel uralom jelentette a város fénykorát. Bájos belvárosa ekkor épült ki teljesen . 

Abban viszont hasonlít a város Csernovicra, hogy egykor sokkal változatosabb volt nemzetiségi összetétele. A többség (akkor még) lengyel volt, de jócskán éltek itt az ukránok mellett, örmények, tatárok, és zsidók is. (Igen, jól látják, alig száznyolcvan kilométerrel vagyunk keletebbre, de máris keletiesebb volt itt a hangulat - és ez ma is így van, bár a török uralomnak jó négyszáz éve vége, az éjszakában még sikerült belefutni olyan énekesnőbe, aki bármely török tehetségkutatón simán nyerne, és ezekre a keleties dalokra őrjöngött a szórakozóhely teljes közönsége.) 

A 18. század hozta el a város történetének legfurcsább epizódját is. Itt született és élt ugyanis Jakob Frank, egy zsidó ember, aki magát a 17. századi (ál)messiás Sabbatáj Cvi utódjának tartotta, és saját szektát szervezett. Kidobta a Talmudot, és a zsidó vallást a kereszténységhez kívánta közelíteni. A város püspökének ez nagyon megtetszett, rendeztetett is hitvitát a talmudisták és Frank között, amit - a püspök szerint -  Frank nyert meg, így a vita Talmud-égetésbe torkollott. A frankizmus azonban csak egy tűnő epizód maradt, a talmudikus zsidóság viszont egészen a második világháborúig a város lakosságának fontos része maradt. (Akkor azután a németek, a Magyarországról ide deportáltakkal együtt, mindenkit megöltek. ) 

A török veszély elmúltával Kamenyec várának jelentősége is elenyészett. Lengyelország sem volt már az, ami régen, a környező hatalmak háromszor is felosztották maguk között. Bukovinával ellentétben Podólia az orosz cárhoz került. Fontos végvárból, kereskedelmi központból egy isten háta mögötti kormányzóság székhelye lett. Ezt akkor bizonnyal sokan fájlalták, viszont ennek köszönhetjük, hogy senki nem akarta lerombolni a régebbi épületeket, hogy új csodákat húzzon fel a helyükre. 

A 19. században aztán ez a vidék lett az ukrán nemzeti ébredés egyik központja. Az első világháború utáni zűrzavaros időszakban a rövid életű Szimon Petljura  vezette ukrán államot egy ideig (miután a vörösök elfoglalták Kijevet) innen kormányozták. Amit azután, hogy a vörösök ide is eljutottak, kemény megtorlás követett. 1927-ben a nyugati lapok már arról számoltak be, hogy ezen a vidéken felkelés zajlik a szovjetek ellen - a Pravda persze erről nem írt. Aki pedig a "nép ellensége" lett,  az könnyen az NKVD kivégzőosztagai elé kerülhetett - a leghírhedtebb e vidéken a vinyicai mészárlás volt, ahol több ezer embert öltek meg a szovjet hóhérok. Így aztán, ha  ma valaki igazán ukrán helyre szeretne menni, itt bizonnyal megtalálja, amire vágyik.  Ez az a vidék, ahol ha oroszul szólsz valakihez, hajlamos akkor is ukránul válaszolni, ahol a nacionalista pártok ma is tarolnak minden választáson. Így nem is csoda, hogy a főtéren levő kis népművészeti piac jellegzetes ukrán árukkal van tele. Kellemes változatosság a kínai egyengagyit áruló helyekhez képest - bár a szlávosan túldíszített tárgyak itt-ott már giccsbe csapnak át.  

És azon sincs mit meglepődni, hogy itt a Szovjetunióra nem nosztalgiával, hanem - a lengyelekhez, litvánokhoz, vagy akár hozzánk hasonló - ellenérzéssel emlékeznek. (A korszakot egyébként kis múzeum mutatja be a várban.) 

Ezzel pedig meg is érkeztünk a célhoz. Hiszen a város legfőbb látványossága, ékessége a vár. (Világörökségi várományosi listán van - pedig igazán megérdemli a bekerülést. ) Nem is csoda. Így néz ki: 

A vár ereje és szépsége - állítólag - II. Oszmán török szultánt és I. Péter orosz cárt is lenyűgözte. Nem mennék itt részletekbe, hogy melyik toronynak (12 van) mi a neve, és mikor épült pontosan, a lényeg, hogy a vár jelentős része 14-16. századi, és mivel később a hely védelmi jelentőségét elvesztette, senki nem állt neki átépítgetni vagy lerombolni. (A cári időkben börtön volt itt.) Bár kimondottan turistás hely - mi más lenne az ország egyik legszebb és legrégibb vára -, az ember mégsem érzi magát kirekesztve a helyi életből valamiféle turistagettóban, ahogy ez a világ nagy turisztikai központjaiban lenni szokott. A látogatók túlnyomó többsége ugyanis helyi, ukrán családokkal, katonai csoportokkal iskolai osztályokkal lehet összefutni - külföldit magunkon kívül nem láttunk - és inkább valamiféle honismereti szakkör íze van a dolognak. A vár egyébként nem csak kívülről mutat jól. Belülről ilyen. 

A turizmus belterjessége - számunkra örömteli módon - tükröződik a szolgáltatások áraiban is. Olcsón jó szállodát és kiváló éttermet, ahol az ukrán konyha különlegességeit kínálták (krumpli káposzta és szalonna kreatív variációkban) itt volt talán a legkönnyebb keríteni. (Bár a Tarasz éttermet egyik cirill betűkben kevésbé járatos útitársunk elsőre tapaszbárnak nézte.) Igaz, itt is igyekeznek haladni a korral. Helyi viszonyok közt trendinek vélt helyek is vannak. 

De, aki igazán mélyre akar merülni az ukrán öntudatba, annak további harminc kilométert kell megtennie. Hotin várát meg sem lehet anélkül közelíteni, hogy a sárga-kék minden valamirevaló vivőanyagon meg ne jelenjen. A vár előtti bazársoron pedig a népművészeti ingek mellett számszeríjak, kardok, pajzsok és egyéb hadialkalmatosságok végtelen pultjai sorakoznak. A hangszórókból pedig valami a olyan zene szól, amit első hallásra a Kárpátia, Fásy Ádám és Alla Pugacsova szerelemgyerekének érzünk és amiből elsőre csak annyit értünk, hogy minden dal refrénje, az Isten áldja Ukrajnát. Ez már önmagában megért volna egy rövid vizitet, de a lényeg mégsem ez, hanem közép-Európa egyik leglátványosabb vára. 

A vár sorsa hasonlatos a kamenyecihez, azzal a különbséggel, hogy a folyó, amelynek partjára épült nem a Szmotrics, hanem maga a Dnyeszter, és hogy a vár még annál is többször cserélt gazdát. A lengyeleken és törökökön kívül volt gazdája a Moldvai Fejedelemség is.  Aztán persze ugyanúgy  lett dicső végvárból elfeledett, vidéki kisváros. A két világháború között Romániához tartozott - bár ezen a vidéken mindig a szlávok voltak többségben. És belülről sem kutya. 

A vár persze nem csak azért lett ilyen kiemelt jelentőségű történelmi emlékhely, mert jól néz ki. Fontos esemény is kapcsolódik hozzá. Az 1621-es hotini csata, amelyben a lengyel-litván-kozák-ukrán csapatok (akik persze jóval kevesebben voltak) tönkreverték II. Oszmán szultán seregét (akit pedig a krími tatár kán és a román fejedelmek segédcsapatai is segítettek).  A várban hosszú termek mutatják be a csatát, a kozákok hőstetteit, és ügyes trükkjeit - no persze, kizárólag ukrán nyelven. Sebaj, utunk következő állomásán, a Fekete-tenger gyöngyénél már nagyobb hasznát vettük orosztudásunknak. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

Kevesebb, mint százan vannak, nem ismerik az internetet, sőt még a villanyt sem, mégis egy csapásra begyűjtöttek több, mint negyvenezer lájkot. Kik ők? Az awák. A Survival International szerint ők a világ legveszélyeztetettebb törzse. 

Brazíliában heteket, hónapokat, sőt éveket le lehet úgy élni, hogy az ember nem lát igazi őslakost. A 180 milliós országban jelenleg mintegy 800 ezer magát indián származásúnak valló egyén él, igaz, közülük már csak 155 ezren állították magukról, hogy beszélik is őseik nyelvét (nyelvből is igen sok van, és még több volt). A terület őslakóinak túlnyomó többsége az európai terjeszkedésnek, és a behurcolt betegségeknek esett áldozatul. De az is igaz, ez a vidék korábban sem volt olyan sűrűn lakott, és nem adott otthont olyan fejlett őslakos civilizációknak, mint a mai Mexikó vagy Peru. (Amazóniában vannak ugyan leírások nagy indián városokról, de nyomuk nem maradt, és azt sem igazán tudjuk, mi az, amit az utazók "nagy városként" írtak le. )

A ma élő brazil őslakosok jelentős része halász-vadász-gyűjtögető életmódot folytató, paleolit szinten élő, kis nomád vagy félnomád közösségben él.  Az elmúlt másfél évszázadban, ahogy Brazília meghódította az elméletben addig is hozzá tartozó erdős területeket, ezeknek a törzseknek a nagy része is letelepült, elpusztult, rezervátumokba kényszerült. Vannak azonban máig olyan csoportok, amelyek nem, vagy csak nagyon ritkán veszik fel a kapcsolatot a külvilággal. Az erdő mélyén élnek, és köszönik, nem kérnek a civilizációból. Két éve bejárták a világot ezek a képek, amelyek egy addig teljesen ismeretlen csoportot mutattak be. 

A brazil kormány őslakos ügyekkel foglalkozó hivatala jelenleg 67 olyan népcsoportot tart nyilván, amelyek nem, vagy csak szórványosan érintkeznek a külvilággal. Van olyan, amelynek még a nevét sem tudják, és azt sem milyen (nyelvcsaládba tartozó) nyelvet beszélhetnek. A csoportok lélekszámáról is csak becslések vannak. A legkisebb talán harminc, a legnagyobb talán ezerötszáz főt számlál a hivatal (FUNAI) szerint. Nagy részük Őslakos Területen (ez a rezervátum hivatalos neve) él, ami elméletben háborítatlanságot biztosít számukra. Ezeknek az apró közösségeknek viszont hatalmas erdőségek kellenének, hogy hagyományos életformájukkal eltarthassák magukat.  A külvilággal nem érintkező indiánok számára fenntartott erdők területe 14 millió hektár - Magyarország teljes területének másfélszerese. Az 1988-as brazil alkotmány garantálja az őslakos népek jogait a saját életformájukhoz, és területükhöz. Jogi, igazgatási szempontból tehát azt mondhatnánk, ideális a helyzet. (Nem volt ez mindig így, a FUNAI 1969-es megalapítása előtt a hivatalos politika is az indiánok modern társadalomba való "integrálását" javasolta, ami gyakran egyet jelentett a lemészárlásukkal.)

A valós helyzet azért most sem ennyire idilli. (Erről korábban itt írtunk. ) Mert - bár Brazília rohamos ütemben fejlődik - a FUNAI messze nem rendelkezik elég eszközzel ahhoz, hogy egy másfél Magyarországnyi területet folyamatosan ellenőrizzen. És ha - tegyük fel - ki is lenne tömve pénzzel, akár hozzánk közelebb álló országokból is tudnánk példákat hozni, hogy vannak olyan iparágak, amelyek kicsit nagyobb lobbierővel bírnak a természet- vagy örökségvédelemnél. Azaz szinte csak olyanok vannak. Ez a vidék pedig nem is tűnik értéktelennek: a trópusi fák, a föld alatt rejtőző ércek, sőt akár maga föld is, amin akár szójababot lehetne termelni, hatalmas vonzerőt jelentenek. Ez pedig az indián területekre vonzza az illegális fakitermelőket, erdőirtókat, akik pedig gyakran nem csak az őslakosok életterét pusztítják el, hanem magukat az őslakosokat is. És itt jönnek képbe az awák. 

A Survival International - az őslakosokkal foglalkozó legnagyobb jogvédő szervezet szerint ma ők vannak a legnagyobb veszélyben. Az elméletben nekik fenntartott területnek már az egyharmadán kiirtották az erdőt. 2011-ben egy nyolc éves awa kislányt élve égettek el, hogy így figyelmeztessék az indiánokat, nem merjenek ellenállni. (Az utóbbi években hasonló okokból több, mint 400 őslakót öltek meg.)  Jelenleg  - a FUNAI adatai szerint - 6 kilométerre közelítették meg az awák települését. Az awa nép mintegy 360 főt számlál, közülük kevesebb, mint százan lehetnek, akik egyáltalán nem tartanak kapcsolatot a külvilággal. Jó kétszáz éve az erdőben élnek, nomád életmódot folytatnak. A többiek a kormány által létrehozott kis telepeken laknak. 

Vadászó-gyűjtögető életet élnek. Virágmézet, gyümölcsöket gyűjtenek az erdőből. Kisebb állatokat - főleg majmokat - ejtenek el. Közeli, szoros kapcsolatban élnek a természettel, ismerik az erdeik minden szegletét, fáját, ösvényét, tudják, melyik növény, mikor ehető, melyik állatra, mikor érdemes vadászni. Szigorú tabuk övezik a vadászatot. Vannak állatok, amiket sosem szabad elejteni, vannak, amelyeket csak az év bizonyos időszakában. Egyensúlyban élnek az erdővel, nem élik fel annak erőforrásait. Hitük szerint, amit az erdőtől elvesznek, azt vissza is kell annak adni. 

Jó két méter hosszú íjakat használnak a vadászathoz manapság is - bár a letelepedettek már puskákat is szereztek. 

A legkülönösebb kapcsolatban a majmokkal vannak. Annak ellenére, hogy hússzükségletük legnagyobb részét majmokból nyerik, azokat házikedvencként is tartják. A kismajmok ott vannak mindenütt a faluban. Sőt, a majmok inkább családtagnak, mint háziállatnak számítanak. Olyannyira, hogy az awa nők általában gyermekeikkel együtt a kismajmokat is szoptatják. Akit érdekel, ezt meg is nézheti egy kisfilmen. 

Értük indított most kampányt a Survival International. A kampány arca Colin Firth színművész. A cél pedig, hogy Brazília igazságügy minisztere küldje oda a szövetségi rendőrséget, és állítsa meg a favágókat. 

A film, a kampány kétségkívül vérprofi alkotás - tízezrével gyűjti be a lájkokat. Az awák világát romlatlan paradicsomként mutatja be, ahol ezek az emberek teljes boldogságban élnek. Előhozva a "nemes vadember" toposzát, ami az utóbbi évszázadokban be-bejárja az európai kultúrát Montesquieu Perzsa leveleitől egészen a Tarzan filmekig. A vadember, aki távol él a civilizációtól, de lelkében sokkal nemesebb, mint mi, akiknek a tudásunk bár nagy, lelkünkben vadak vagyunk. Ez nagyon jól összecseng a természetbe visszavágyó modern ember melankolikus elvágyódásával, aki egy ilyen film láttán hajlamos - hiszen az egész kampány erre utal - azt érezni, hogy bezzeg ők megtalálják az egyensúlyt, bezzeg ők nem fogyasztanak túl sokat, bezzeg ők helyesen élnek. Nem úgy, mint mi. A fejlődés, a civilizáció a kampányban egyértelműen a gonosszal, az ördögivel egyenértékű. És már hallom is az erre rímelő tudományos kutatási eredményeket, amely szerint a pénz, a fejlődés nem teszi boldogabbá a társadalmakat, a paleolit szinten élő népek pedig alig napi egy-két órát foglalkoznak a mindennapi betevő megszerzésével, a többi időben pihennek, szórakoznak játszanak. . 

De - és ez már nem a hír, hanem a véleményrovat - egy ilyen kérdést nem biztos, hogy jó, ha ennyire leegyszerűsítünk.  És most nem is abba szeretnék belemenni, hogy aki így elmereng a trópusi paradicsomon a számítógépe mellől, mennyire szeretne naphosszat mezítláb rohangálni, hogy utána elkapjon és egészben megfőzzön egy majmot. Hanem inkább beszéljünk arról, hogy hol, hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt. Mert Brazíliának csak ott van az a másik 180 millió lakosa is, akik pedig szeretnének fejlődni. Hogy ronda látvány a vasércbánya, kétségtelen, de hány százezer, millió embernek ad munkát, jövőt a brazil nehézipar. Persze sokkal romantikusabb dolog vadászni, mint irdatlan nagy táblákon génmódosított szóját termeszteni, de ha paleolit szinten élne a világ, akkor hét millió embert is nehezen tartana el, nemhogy hét milliárdot.

Igen, oda kellene küldeni a szövetségi rendőröket, hogy megakadályozzák a további erdőirtást, mert ez a föld az awáké, és ha ők az őseik szokásai szerint akarnak élni, akkor a hazájuknak ezt biztosítani kell számukra. De - és ezt a romantikus lelkűeknek is meg kellene érteni - Brazília csak akkor lesz képes elég forrást biztosítani az örökségvédelemre, ha továbbra is kitartóan fejlődik, olyan ütemben, ahogy ezt az utóbbi években tette.  Minél erősebb, gazdagabb egy ország, annál több pénze és energiája van arra, hogy a múltjával, a hagyományaival foglalkozzon.  

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

Amikor ismerőseimnek, kollégáimnak felvetettem, hogy mi Ukrajnába megyünk nyaralni, a legnagyobb értetlenséggel találkoztam. A legtöbben három dolgot tudtak egészen bizonyosan keleti szomszédunkról. 1. Az egy igen veszélyes hely. 2. Nincs ott semmi látnivaló. 3. Ott van Csernobil. Két hét ukrán nyaralás után állíthatom, e háromból csak a legutóbbi igaz - bár ott nem jártunk.

Kárpátalja még valahogy bent van a magyar emberek tudatában, hiszen magyarok is laknak ott, a legendákban olyan, mint Erdély (és valóban, a tájak és az emberek is hasonlatosak), de mindaz, ami Kárpátalján túl van, csak szürke köd. Az egészben nyilván részint a média is ludas, hiszen az elmúlt húsz évben az ukrán, mint jelző  leginkább a maffia főnévhez tapadt a magyar sajtóban. Ha híreket kapunk, leginkább is arról szólnak, hogy a kijevi parlamentben már megint verekedtek, vagy huszonheten ragadtak egy bányában. Közben pedig mindenki hallott már rémtörténeteket - biztosnak tűnő forrás mesélte a nagybátyja egyik barátjáról, hogy hogyan fosztották ki a rendőrök, hogyan lopták le a lábáról a gumicsizmát, vagy a fél szendvicset a hátizsákjából. Egyik útitársunk bizton állította, úgy, ahogy vagyunk bele fogunk esni egy fekete lyukba közvetlenül Munkács után. (És az is biztos, hogy ott nincs mit enni.)

Nos, mindez nem történt meg velünk. Nem akart átverni a rendőr, nem akartak kirabolni, nem vették ki álmunkban a vesénket, sőt a szokásosnak tartott turistás átveréseknek sem lettünk szenvedő alanyai. Nem találkoztunk szervezett, sőt szervezetlen bűnözéssel sem. (Ez persze nem jelenti azt, hogy Ukrajnában ne működnének oligarchikus rendszerű maffiacsoportok, de ők valószínűleg a milliárdos gázüzletekre vannak inkább rácsippanva, mint a mi vesénkre, meg a kétszáz eurónkra.)

Az egyetlen, amiben ezek a legendák nem túloznak, az az utak néhol katasztrofális állapota. Van persze itt-ott autópálya is, de az utak nagy részén tengelytörő kátyúkkal, repedezett aszfalttal, és mindehhez jelentős forgalommal kell számolni. Az előtérben levő kátyúk, még az istenesebbek közül valók.

A család féltett kincsét tehát inkább hagyjuk a magyar határon, és üljünk át egy Ladába. Annak semmi sem árt. (Mi egy megkímélt állapotban levő lakóautóval indultunk el, és egy ronccsal tértünk vissza, úgy, hogy közben nem karamboloztunk, nem törtük össze a kocsit, még csak meg sem rongálták, csak egyszerűen mentünk vele.)

(Félreértések elkerülése végett, a kép jobb oldalán látható, fehér jármű volt a mienk, bár visszatekintve inkább a másik tűnik megfelelőnek a helyi útviszonyokhoz.) Szegény páránál visszaúton pattant el végzetesen a húr. Herszon előtt 48 kilométerrel egy kátyú után egyszerűen megállt. És nem ment tovább. Betoltuk az első benzinkútig - 2 km - majd onnan az éjszaka közepén hívtunk autómentőt (még szerencse, hogy eszembe jutott a szó oroszul), amelyik bevontatott (aranyáron) Herszonba. Ott vasárnap reggel a kutya sem akart velünk foglalkozni a a szállodával egybeépített szervizben. Lelki szemeink előtt már kirajzolódott a kép, hogy elkövetkező heteinket Herszon szép vidékén töltjük, összebarátkozunk a helyi postással, akitől naponta hússzor kérdezzük meg, megérkezett-e már Olaszországból a pótalkatrész, mire előkerült Vologya. Vologya láthatóan alig múlt 18, de - velünk ellentétben - nem csak kívülről látott már robbanómotort. Kicsit belepiszkált, hatalmasat röhögött, (rajtunk persze) megnyomott egy odabent mélyen elhelyezkedő gombot, és a jármű elindult. Túléltük. Kiderült a gép úgy érzékelte az egyik kátyút, hogy itt baleset történt, és vészleállította a motort. Ennyit az utakról, most jöjjön maga az ország.

Ám még mielőtt a részletekbe mennék, tisztázni kell valamit - részletkérdésnek tűnik, de talán mégsem az. A városok neveiről van szó. A keletebbi tájakon is legalább kettő, Nyugat-Ukrajnában ezzel szemben három, vagy akár négy néven is illethetjük ugyanazt a települést. Vegyünk egy példát. Van nekik hivatalos ukrán nevük, manapság ez a leggyakoribb a sajtóban, de a közbeszédben néha kicsit furcsán, idegenül hangzik (Lviv), van orosz nevük is, ami tekintve a sok évtizednyi szovjet uralmat, és annak nehezen múló hazai mellékhatásait sokszor ismerősebbnek hangzik - különösebben azoknak, akik már éltek, amikor még volt Szovjetunió (Lvov), van egy olyan, amit az Osztrák-Magyar Monarchia idején használtak, és ezért néha  még annál is "otthonosabbnak" tűnik, különösen azoknak, akik hajlamosak nosztalgiával tekinteni az akkori időkre (Lemberg), sőt néha egészen váratlan helyeken is befuthat egy magyar elnevezés (Ilyvó).  Alant én igyekszem azt az elnevezést használni, ami a magyar nyelvszokásban a leginkább ismert, és helyben sem idegen, de mindenütt megadom majd a többi elnevezést is. (Ne legyen ebből sértődés, jegyzékváltás stb.)

És most tegyük fel a kérdést, vajon miből is láttunk többet keleti portyánk során az út mentén prostituáltból, avagy kastélyból? Kérem a téteket! Aki a hölgyekre szavazott, nem nyert. (Bár tudom, hajlamosak vagyunk úgy gondolni, tőlünk keletre minden egy nagy bordély - és felháborodunk, ha meg tőlünk nyugatra minket néznek kupinak.)

Maradtak tehát a várak, kastélyok, paloták, és jól ápolt belvárosok az út mentén. Az első palota helyből egy háromnevű városban várt minket. Csernovic - Csernovci - Csernyivci (románul is van - Cernâut) Bukovina fővárosa, és kimondottan kellemes hely. Az ember itt otthon érzi magát, hiszen ugyanazokat a monarchiás középületeket látja, mint egy magyar vidéki városban. (Ráadásul meglehetősen szépen felújítva, karbantartva.)

Ma - végül is Ukrajnában vagyunk, nem kell meglepődni - ukránok lakják. Száz éve még sokkal változatosabb volt a kép, románok, zsidók, németek, lengyelek, sőt néhány magyar is lakott is. (És feltűnően kevés ukrán.) Ilyenkor illene valami kozmopolita pezsgésről írni, de ez azért akkor sem volt igaz - a Monarchia végvidéke volt ez, csomó (ma ultraortodoxnak mondott) rabbival, néhány lelkes román irodalmárral, és a társadalom felsőbb rétegét alkotó elvágyódó lengyel arisztokratával, és állomáshelyét száműzetésnek érző osztrák hivatalnokkal  súlyosbítva.Az utak akkor se voltak jobbak, és lássuk be, ide Bécs, Bukarest, Moszkva, de még Kijev is messze van. A huszadik század elején a legnagyobb nemzetiség a zsidó volt, 87 ezren éltek itt, közel egyharmada a város lakosságának -  nem véletlen hát, hogy itt rendezték az első Jiddis Világkongresszust 1908-ban. Mivel a második világháború idején a terület a Román Királysághoz tartozott, a haláltáborokat a helyi zsidók megúszták, helyette a román hatóságok deportálták többségüket a Dnyeszterentúlra, ahonnan csak kevesen tértek vissza. Még így is sokkal nagyobb zsidó közösség vészelte át a háborút, mint másutt Ukrajnában.  A szovjet éra végén még több ezren éltek itt, és lelkesen beszéltek a zsidó reneszánszról, a jiddis nyelv újjáélesztéséről (akkor már mind orosz anyanyelvűek voltak), és ki tudja, még miről. Aztán mind elmentek Izraelbe. Ma talán, ha ezer zsidó él a városban, a sok százból egy zsinagóga működik. Az egykori központi zsinagóga ma mozi.

Szintén a Monarchia korának terméke a város legjelentősebb műemléke, a bukovinai és dalmáciai metropoliták egykori palotája. Az épület 2011 óta a világörökség része. Ukrán barátaink nyilván megorrolnának, ha egyenesen azt állítanám, hogy érdemtelenül, de fogalmazzunk inkább így, a dolog kicsit meglepett, bár kétségkívül impozáns épületkomplexumról van szó.

Akkor persze kellett a nagy, reprezentatív épület, hiszen a Csernovicban székelő metropolita magas egyházi méltóság volt. Egyike a görögkeleti (ortodox) egyház ú.n. autokefál (önkormányzó) vezetőinek. A 19. század során ugyanis egyre több nemzeti egyház vált le a Konstantinápolyi Pátriárkátusról - a pátriárkák amúgy is egyre nehezebb helyzetben voltak a Török Birodalomban. Az Osztrák-Magyar Monarchia ortodox alattvalói (szerbek, románok, ukránok) két részre oszlottak, akik a Magyar Királyságban éltek, azok a (szerb többségű) Karlócai Pátriárkátus alá tartoztak, a birodalom osztrák részének görögkeleti vallású lakói (valamint a Horvátországi szerbek) pedig a Csenovicban székelő Bukovinai és Dalmáciai Metropolita joghatósága alá kerültek.  A nagy méltósághoz járt a nagy palota. Az épületkomplexumot - a Monarchiában élünk - egy cseh építész tervezte, Josef Hlavka. Egyszerre akarta kifejezni a nyugati és keleti hagyományokat, így a kor historizáló szellemében fogant épületben minden van, ami neo: neogótikus, neoreneszánsz, és neobizánci stíluselemek tobzódnak a palotán és a hozzá tartozó templomon. (Az egész megfejelve a kor kedvelt klinkertéglás borításával. ) Szokásban volt ez akkor, ha a "keleties" vallásoknak építkeztek, ezért juttathatja eszünkbe az egész épületkomplexum a budapesti Dohány utcai zsinagógát, vagy a Rabbiképzőt. Meg lehet persze magyarázni, hogy éppen ez a stíluskeveredés, a historizálás, a Monarchiára jellemző eklekticizmus adja a dolog egyetemes értékét, de valahogy nekem akkor sem olyan meggyőző.

Talán azért, mert én láttam ezt az épületet akkor is, amikor még korántsem volt ilyen szépen kiglancolva, mint most.  A metropoliták léte ugyanis a Monarchia végével okafogyottá vált. (A nemzeti egyházak elvitték a híveket.)  Az épületet a román időkben elfoglalta az egyetem. 1875-ben alapították Franz Joseph Universität néven, de ekkor már Universitatea Regele Carol I. volt a neve, és nem németül, hanem románul oktattak benne. A szovjetek persze megint átnevezték, kisebb fantáziával Csernovci Állami Egyetemre.  Az oktatás nyelve pedig orosz és ukrán lett. Igaz, román nem is nagyon maradt a városban a második világháború után, őket, akárcsak a németeket meg a lengyeleket, finoman szólva eltanácsolták innen a benyomuló szovjet csapatok (jött viszont helyettük néhány orosz). Ebben az időben - igaz, a vége felé - jártam én erre először.  Látszott akkor is az épületen, hogy jobb napokat látott, de a málladozó olajfesték, a szedett-vedett bútorzat és a Szovjetuniót valamiért mindenütt belengő rothadtalma-szag valahogy inkább egy hatalmas férfivécéhez, mint egy potenciális világörökségi helyszínhez tették hasonlatossá a helyet. (Különösen szürreális volt a katonai tanszék - valamiért oda vetődtünk - ahol a neogót falakat a T-34-es átnézeti rajzai borították.) A független Ukrajna persze ismét átnevezte az egyetemet - Jurij Fedkovics, egy jelentős bukovinai író nevét kapta - és hozzálátott a felújításhoz. A régi, elegáns dísztermek majdnem eredetinek tűnő, műmárvány mintázatú tapétaborítást kaptak, arany hatású festéssel, a templomot is felújították, a parkot rendezték. és felvetették a helyet a várományosi listára.

A világörökségi cím örömére pedig a turistáktól egy nem túl jelentős belépti díjat is szednek, sőt ukrán nyelvű vezetést is tartanak. (Az nem volt egyértelmű, hogy kötelező-e a csoporttal menni. Így inkább nem mentünk velük.) Mivel közben az egyetem üzemelt, a csoportok rendszeresen keveredtek a beiratkozásra igyekvő lánykákkal, és a bizonytalan tekintetű fiatalokról elsőre nem lehetett megmondani, hogy elveszett gólyák, vagy álmélkodó turisták-e, akik a márványtermet keresik.

A következő részben pedig eljutunk két, igazi középkori várba is.

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

A világ legnagyobb vallási ünnepének tartott Nagy Kumbh Meláról már megemlékeztünk. A hétfőn kezdődött ünnepen 65 nap alatt 100 millió vallásos hindura számítanak, építettek nekik 159 km utat, kihelyeztek több ezer mobilvécét, felállítottak negyven ideiglenes kórházat, 18 pontonhidat emeltek a Gangeszen, és kirendeltek 12 ezer rendőrt. A Kumbhon India legextrémebb alakjai jelennek meg. (Emlékeztetőül a Kumbh Mela egy hindu vallási ünnep, amellyel arra emlékeznek, hogy v az idők kezdetén a félistenek és démonok harcának idején Visnu a szent ital, a halhatatlanságot hozó amrita egy kupájával felment a mennyekbe, de négy cseppet kilötyögtetett.  Azokon a helyeken, ahol földet értek a cseppek három évente az indusok rituális fürdéssel ünneplik isteneiket. A Nagy Kumbh tizenkét évente Allahabadban van.) És most egy kis válogatás a legfrissebb képekből:

Amar Bharti, a szádhu, aki évek óta felemelve tartja a karját, ami már majdnem teljesen elhalt. Szerinte ez egy jámbor cselekedet.

Reeshma, egy kislány Pandzsábból, ő nem zarándok, hanem akrobata, aki minden nap az életét kockáztatja a kötélen, hogy szórakoztassa a nagyérdeműt.

A modern India két arca, előtérben egy bollywoodi celeblány, háttérben pedig nem egy szobor, hanem élő ember, egy nága szádhu, Síva isten szent embere, hamuval bekent testtel. Két éteri mosoly, de mennyire más az üzenetük.

Ez pedig az indus Facebook-ozók kedvenc képe az idei Kumbh első napjaiban.

Smink a fellépés előtt.

És, ha már social media, gondolnánk-e, hogy ez a hosszú szakállú öregúr, Baba Ravindra Nath Saraswati a Facebookon és Twitteren is prédikál.

A szádhuk elméletileg az anyagi világ fölé emelkednek, a legkeményebbek egész életükben még ruhát sem hordanak. De sokan nem tudnak ellenállni a csábításnak, és ellátogatnak a bazárba. Az indiai média pedig keményen lecsap, ha elkapja őket, amint hamis Ray-Ban napszemcsire alkusznak.

A világ legkisebb istenszobrának mondják ezt a Krishna ábrázolást, amit szintén a Kumbh-ra hoztak el. Csak erős nagyítóval lehet látni, valójában egy fél gabonaszemre készült. (Igen, igen, ott a zöld leplek alatt!)  Állítólag Visnu isten hattyú képében hozta a földre. Általában a Nimbark szekta ajmeri templomában őrzik, de most ellátogat a Kumbhra.  Távolról így néz ki:

Az ülő fehér alak látszatra egy Tyson nevű kutya, segítője (véletlenül sem gazdája) viszont nem van győződve arról, hogy Tyson az előző életében maga is szádhu volt, csak valami rosszat tett, ezért született újjá kutyaként, de ha jó kutya lesz, újra szent ember lehet belőle. Mint egykori és leendő szentet szigorúan vegetáriánus koszton nevelik.

És ne feledjük, a Nagy Kumbh Mela még csak most kezdődött. A java még hátra van!

(A képek legnagyobb része a Daily Bhaskar-ról származik.)

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.