Előző bejegyzésünkben ígértük, lesz még sok szó arról, mit is hagytak az olaszok Eritreának. Íme, itt a sok szó... Aszmara, Eritrea fővárosa ugyanis a világ legolaszabb városa Európán, sőt, akár mondhatjuk, Itálián kívül. Az olaszok az 1870-es évektől voltak jelen a Vörös-tenger partján, majd az 1880-as években a britek jóváhagyásával, akik akkor a térség nagy részét ellenőrizték, kihasználva az Etiópiában IV. Johannesz császár halálával kialakult zűrzavart, meghódították a felföld egy részét is. Az új császár, II. Menelik 1890-ben kötött békét az olaszokkal, és le is mondott arról a területről, amelyen az olaszok megszervezték Eritreának nevezett gyarmatukat. A gyarmat székhelyét 1897-ben hozták át a kellemetlenül forró Masszavából a felföldre, Aszmarába. 

A legfőbb ok a hely sajátos klímája volt. Aszmara  magasan - 2200 méteren - fekszik, ami azt eredményezi, hogy  sokkal hűvösebb van itt, mint amit  a földrajzi szélességből feltételeznénk. Nap közben sem megy 25-28 fok fölé a hőmérő higanyszála, de este-reggel mindig kellemesen hűvös van, 15-18 fok. Vannak esősebb, és kevésbé esős időszakok, de a hőmérséklet nagyjából konstans egész évben.  Afféle örök tavasz van itt, ami a trópusra költöző európai ember álmainak netovábbja. 

A föld pedig igen termékeny - ez ma is látszik a piacokon. A legtöbb zöldség - gyümölcs egész évben  terem, nincs külön paradicsom-, vagy narancsszezon. 

A gyarmati igazgatásba ráadásul igen ambiciózus, és jól képzett tisztviselők kerültek, akik komolyan vették a fejlesztési célokat. Az első világháború kitöréséig meghatszorozták Eritrea kereskedelmi forgalmát, amiben sokat segített az 1911-re kiépülő Aszmara-Masszava vasútvonal is. (Erről lesz még szó.) Ipart hoztak a gyarmatra, és megkezdték Aszmara nagyívű fejlesztését. (Ami mára - erről is írtunk - meghozta a városnak a világörökségi címet is.) A ma látható épületek nagy része is ebből az időszakból - a huszadik század első három évtizedéből származik. Az 1922-ben halomra kerülő Benito Mussolini ugyanis Eritreában látta meg felépítendő gyarmatbirodalma központját, és ide csoportosította a gyarmati fejlesztésre szolgáló erőforrások jó részét. A kor legjobb olasz építészei igazán menő épületekkel szórták teli a belvárost. 

Az egykor kormányzói palota ma az oktatási minisztérium.

.. belülről még őriz valamit a birodalmi pompából. 

Bár a Fasiszta Párt egykori vesszőnyalábos emblémáit már lecserélték. 

Vele nagyjából szemben a katolikus székesegyház. Az olaszok aktívan térítették az amúgy nagy részt etióp ortodox  lakosságot, így Eritrea népességének ma is 4-5%-a római katolikus. A misék - mi is megnéztünk egyet - ma is olaszul folynak. 

Az Úré mellett a Mammon templomait is felhúzták - a város egyik legjellegzetesebb épülete a római L'EUR -ra hajazó nagy piac. 

Pár éve még - úgy mesélik - a térség legjobb halpiaca működött benne, teli a Vörös-tenger finomságaival. Hogy most miért ilyen kihalt, arra igazán senki nem találta a választ. (Beleértve a mezőgazdasági minisztert is.)  A nép korszerű szórakoztatásáról is gondoskodtak. Négy hatalmas mozi is épült, ahol a kor legmodernebb filmstúdiójának számító Cinecitta legújabb filmjeit vetítették. Van amelyik már bezárt. 

De van, amelyik máig moziként működik, sőt filmfesztivált is tartanak benne minden évben. 

A város legemblematikusabb épülete -  amelyet minden a világörökségi címmel kapcoslatos publikáció       címlapképére tettek - mégsem a birodalmi filmszínház, hanem  - tessék meglepődni  - egy egykori benzinkút. 

A FIAT Tagliero a harmincas évek elején készült, és a modernizmus egyik legkiemelkedőbb épülete. A repülőgépet formázó épület a kor legmodernebb technikájával vasbetonból épült, de a szárnyak kialakítása akkor is technikai bravúrnak számított. Évtizedek óta nem működik, kívülről még úgy-ahogy rendben tartják.

De belülről pusztul. 

Udvarán pedig régi autók porosodnak. 

Pedig Aszmara amúgy kiváló hely az olasz autótörténet megfigyelésére.

A kellemes éghajlat, a gyarmatban rejlő hatalmas lehetőségek ígérete sok olaszt csábított ide - nem csak tisztviselők, katonák jöttek ide, de egyszerű munkások is. 1939-ben 2139 kisebb-nagyobb gyár volt az országban. (Azt hiszem, ezzel a mostani kormány is elégedett lenne.)  Az gyarmati uralom végén már 250 ezer olasz élt Eritreában. A nekik épült lakónegyedeket ma az eritreai középosztály lakja.

 

Vannak azután egészen abszurd látnivalók is a városban. A fent említett benzinkúttól alig pár sarokra elhelyezkedő roncstemetőről más szóltunk. A függetlenségi háborúban megszerzett, de már működésképtelen etióp harcfelszerelést halmozták fel egy - hatalmas - kupacba. A rozsdásodó tankok és teherautók egészen elképesztő látványt nyújtanak. 

Nem kevésbé furcsa - de már jellegzetesen afrikai - élmény az újrahasznosító piac, ahol mindenből mindent csinálnak. Itt az igazi afrikai leleményességen képedhetünk el minden pillanatban.

Folyik az újrahasznosítás ...

... és az eredmény : fémhulladékból készült templomi keresztek.

De a legfurább - számomra - egy szobor volt, illetve a történet, ami mögötte van. A szobor ugyanis a nagy orosz költőt, Alekszandr Szergejevics Puskint  ábrázolja. 

Nem pusztán a nagy Oroszország iránti tisztelet jele - Puskint itt a leghíresebb eritreaiként (na jó, eritreai származásúként) tartják számon. A költő dédapja anyai ágon ugyanis  Abram Petrovics Gannibal volt. A kalandos életű szerecsen 1696 körül születhetett a korabeli Etiópiában. (Mások szerint persze egészen másutt  - egyesek azt feltételezik, hogy a mai Kamerunban, de az eritreaiak nyilván nem ezt a verziót tartják hitelesnek.) A szultáni udvarba került (ez egyébként valószínűbbé teszi az eritreai származást, tekintve, hogy - írtuk - a mai Eritrea egy része akkoriban az Oszmán Birodalom vazallusa volt.) Konstantinápolyban lett az orosz követ szolgája, ahonnan a cári udvarba került. Maga Nagy Péter vette magához, ő lett a keresztapja (ettől Petrovics ,ugye). A tehetséges fekete ifjú egészen a tábornokságig vitte az orosz seregben, majd Reval - a mai Tallinn - kormányzója lett. És Puskin dédapja. 

Mindezeket a látnivalókat egyébként - és ez is Aszmara óriási előnye - akár sétálva bejárhatjuk. A város kicsi, rendezett, és - ebben azért a legtöbb afrikai fővárostól eltér - kimondottan kellemes, sétára csábító. Nincs zsúfoltság, tülekedés, az utakon sincs folytonos forgalmi dugó. 

Séta közben pedig betérhetünk egy bárba, étterembe, hogy ismerkedjünk az olaszok gasztronómiai hagyatékával.

Igaz, ez inkább kölcsönhatás. A kávé ugyanis erről a tájról származik, és - persze nem a bárokban -  sok helyen még hagyományos módon készül. Faszénen melegítve. 

A bárokban viszont  még a gyarmati időkből maradt kávégépeken készül az eszpresszó. És az éttermek is az olasz konyha legjobb ízeit idézik - helyi alapanyagokból. 

Bátrabbak persze próbálkozhatnak a helyi konyhával is. 

Alapja a helyben termett gabonaféléből, a tefből készül lepény, az indzsera. A tef alapíze, és a sütés előtti erjesztés sajátos savanykás ízt ad a lepénynek. (A  fura íz és a szürkés-barnás szín a külföldiek körében elég megosztóvá teszi ezt az ételt. Van, aki lelkesedik érte - mások, hmm mondjuk úgy, kevésbé.) A  lágy tekerhető, hajtogatható lepény egyszerre terítő, köret, és étkészlet - hiszen (szigorúan jobb) kézzel, az indzserából tépett  darabokkal fogjuk meg az indzserára rakott húsokat, halakat, és helyi kedvencünket a csípős csicseriborsó-krémet, a sírót. Hozzá pedig ihatunk helyi sört, hiszen keresztény országban járunk, itt nincs alkoholtilalom.

 

Eritreai utazásunk következő - utolsó - részében virtuálisan - vonatra szállunk, és meglátogatjuk a tengerpartot, ahol akár turistaparadicsom is lehetne. 

 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.