Törökország története elképesztő fordulatokat vett az elmúlt kétszáz évben. A mesés Keletből alig pár évtized alatt lett "Európa beteg embere", majd a Nyugat - meglehetősen lerongyolódott - védőbástyája, hogy végül elérjük a ma, oszmán nosztalgiákat ápoló, sikerországát. Törökországi utunk első állomásán egy olyan helyen jártunk, amelyik magában hordozza ennek a sok fordulatnak az emlékét. És szép. 

Nem féltek? - volt az első kérdés, amikor december végén mindenkinek elkezdtük mesélni, hogy Törökországba megyünk kirándulni márciusban.  Elsőre igazán fel sem merült bennünk, hogy kellene, vagy akár lehetne, de mivel annyian kérdezték, és mivel aztán történtek is események - pont kint tartózkodásunk idején - még mielőtt részletekbe bocsátkoznánk Törökországgal kapcsolatban, illenék megválaszolni a kérdést: miért nem. 

A Balaton-felvidék évek óta egyre trendibb. Méltán. Gyönyörű, lankás táj, izmosodó gasztro- és borturizmus, legendás fesztiválok. A hívogató vízpartok mellett kalandparkok garmadája gondoskodik a kiskorúak energialevezetéséről. A nagy nyüzsgésből Baláca eleddig valahogy kimaradt. Méltatlanul. Pedig olyat tud, ami a környéken egyedülálló.

Sok-sok évvel ezelőtt egy szakmai kirándulás során, egy eseménydús veszprémi este után, egy borús őszi délelőttön mentünk Balácára. Szárazon zörgő kukoricaszárak között ballagtunk a villa romjaihoz és vacogtunk. Valahogy úgy tűnt, hogy a világ végén is túl van. Tudtuk, hogy jelentős feltárás, sőt, hazai viszonylatban az egyik legjelentősebb, mégis  kevéssé volt illúziókeltő a nagyon szakszerű, de nagyon szeles, poros szabadtéri kiállítóhely.

Azóta sokszor felszántották már a környező földeket, és változtak az elvárások is. Egy múzeum ne csak szakszerű legyen, hanem látványos, interaktív, gyerekbarát, szórakoztasson is, ne csak tanítani akarjon. A kiállítóterek mellett valami extrát is adjon. Baláca mindezt már tudja.

Megérkeztünk

A közelmúltban nagyarányú fejlesztésen ment keresztül a romterület, immár igazi római villa benyomását kelti. A régi fázós időkre már alig emlékeztet. Nyáridőben nincs is olyan messze Veszprémtől, sőt, alig 10 km. Tényleg nem túl nagy kitérő, ha valami nem megszokottat látnánk.

No jó, de miről beszélünk? Egy római villáról! A császárkori Pannóniából jó néhány villagazdaságot ismerünk, többek között a szentendrei skanzenben is láthatják az ottani birtok központi épületének feltárt, konzervált romjait. A balácai romterület a legnagyobb ilyen típusú épületkomplexum, amelyet Magyarországon feltártak. A villa, elnevezésének modern jelentésével ellentétben nem nyaralásra, kikapcsolódásra szolgált. A császárkori Római Birodalomban a mezőgazdasági termelés jórészt magánkézben lévő nagybirtokokban - jelesül villagazdaságokban - összpontosult. A feltárások alapján tudjuk, hogy a balácai birtokközpont a Kr.u. 2. sz-tól, nagyjából a provincia kiürítéséig, a 4. sz. végéig töltötte be eredeti funkcióját. (A későbbiekben a köveit széthordták.) A birtokos család(ok)ról semmi konkrétumot nem tudunk. Az ásatások több, mint 30 épület alapjait hozták a felszínre, sőt, valószínűsíthetően a közeli római temetkezőhely is a villához köthető.

A központi, belsőudvaros (perystiliumos) épület - a birtokosok rezidenciája - volt ismert régóta. A közelmúlt fejlesztéseinek köszönhetően az egyik gazdasági épület rekonstrukciója most a látogatóközpont, és a kőtár is a valamikori fürdőépületbe került. A lakóépület egészen ház formájú lett. Az alapokról analógiák alapján építették újjá, arra törekedve, hogy az épület a leletek bemutatását támogassa. Azaz a korabeli római lakóházaktól eltérően a belső tér kap valamennyi világítást az üvegtégla falakon át, de ablakot természetesen nem nyitottak. A belső térben sem húzták fel a helyiségeket elválasztó falakat, csak ahol külön funkciót szántak nekik. Na jó, de mitől érdekes egy, amúgy térdig érő rom, amit félig felépítettek?

Az ebédlő (triclinium) mozaikja - az eredeti a Magyar Nemzeti Múzeumban látható

Az antik Pannóniában egyedülálló leletanyaga alapján kicsit Itáliában érezhetjük magunkat. A villa ugyanis ki volt festve. A reprezentatív célokat szolgáló helyiségek falfreskói és padlómozaikjai tényleg ritkaságok kis hazánkban. A triclinium (az ebédlő) mozaikja és a belső udvar gránátalmafás freskói a déli luxus érzetét keltik bennünk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a mozaik a villa első építési fázisában készült, míg a freskó későcsászárkori, a gazdaság második virágkorához köthető. Ezeken a fennmaradt, nagy felületeken kívül még számtalan töredék került elő az ásatások során, tehát van némi fogalmunk arról, hogy a belső dekoráció hogyan változott az évszázadok alatt - és bizton állíthatjuk, hogy végig fényűző volt, nem a helyi kismesterek pingáltak valamit a falra...

Töredékes

Jó, jó, de menjünk már be az árnyas, hűs épületbe! Ó, nem olyan egyszerű az. A központi épület egyénileg is csak úgy látogatható, hogy egy teremőr/kísérő? jön velünk. Igazából nem értettük meg a rendszer logikáját. Szerintem ésszerűbb lenne, ha a stratégiai pontokon lennének teremőrök, mintsem minden háromgyerekes családot kísérővel beengedni. (Azért ennyire gázos brancsnak csak nem nézünk ki? Vagy de.) Benn az épületben profi adagolásban találkozunk a szakszerű feltárással, konzerválással és mai igényeknek megfelelő rekonstrukcióval, installációval. Az egykori pince a konzervált terazzó padlóval és a tárolóedényekkel ugyanolyan élményszerű, mint a néhány, bútor replikákkal berendezett lakószoba is.

Enteriőr

Nagyon szellemes megoldás a falra vetített freskó - hiszen egy létező falfestmény képe a folyosó falán sokkal illúziókeltőbb, mint egy hipotetikus modern falfestés. Az egyik szobában végtelenítve egy nagyon szakszerű, tulajdonképpen nagyon érdekes, de rém hosszú filmet vetítenek a villa építés- és ásatástörténetéről. Ó, itt a belső udvar a híres gránátalmafás freskókkal!

Gránátalmafák

Hihetetlen, mennyire más most így, gondozott, épített környezetében, mint a '90-es években egy színes, műanyag, hullámpala féltető alatt. Apropó gránátalmafa. Valószínűleg a megrendelők nem az itáliai módit akarták csak nagyzolva utánozni. A Balaton-felvidéken akár teremhetett is a gránátalma, több klímatörténeti kutatás bizonyította, hogy jóval melegebb és szárazabb volt az éghajlat akkoriban. Ennek tükrében a mediterrán lakó-, és életstílus sem tűnik már annyira merésznek, bár azért a villa fűtési rendszerét is jól ismerjük. És végül, de nem utolsósorban, az interaktív szoba. Ahol konzolokon, érintőképernyőkön lehet memória játékot, kirakósat, stb. játszani. Természetesen minden játék alapját a helyi régészeti leletanyag adja. Azért az egy kicsit hideg zuhanyként ért bennünket, hogy csak kísérettel mehettünk ki az épületből pisilni - nahát, az egyik gyereknek kellett - és csak így térhettünk vissza. Arra kérdésre pedig, hogy ha kimegyünk a parkba, bedobunk egy szendvicset, futnak a gyerekek két kört, aztán visszajönnénk még nézelődni, játszani, kategorikus nem volt a válasz. Tehát, a meghatározott útvonalon bejárjuk a kiállítóteret, aztán vége, max. a parkban annyi időt töltünk, amennyi tetszik. Ki érti ezt?

Interaktív

A gyerekek lelkesedtek a parkért, az interaktív szobáért és a mozaikért és a freskóért is. Szerény véleményem szerint egy gyereket úgy lehet múzeumjáróvá nevelni, ha hagyjuk, hogy birtokba vegye... (Nem, félreértések elkerülése végett, ezalatt szigorúan nem azt értjük, hogy piros filctollal rajzoljanak pálcikaemberkéket a későantik freskókra....) De, ha már egyszer úgyis kinn vagyunk, a park. Hol vannak már a kukoricatáblák? A fejlesztésnek hangsúlyos részét képezte a római kori kultúrtáj rekonstrukciója is. Illatos, burjánzó virágágyások, dísz- és gyógynövényágyások elválaszthatatlan részét képezik ma már a múzeumnak. És még annyit érdekességképpen, hogy a villa rendezvényhelyszínként is funkcionál, sőt, egészen elfogadható áron római lakomát is lehet rendelni. A menüt olvasva egészen meggyőzőek az alapanyagok.

Gyógynövények

Egyszer azért kipróbálnék egy ilyen római vacsorát. Nekem bejön a római életstílus. 

A poszt, amelyben a nyaralásunk végét szánjuk sorozat indítónak. Egyrészről, mert a nyaralás alapkoncepciójából kilógott Sandomierz városa, de nagyon tetszett. Másrészről kedvcsinálónak is szánjuk, hiszen ez a vidék sincs messzebb, mint Krakkó, mégsem nyüzsögnek arrafelé a külföldi turisták...

Már régóta terveztünk egy észak-lengyelországi, amolyan poroszos nyaralást. Azt sejtettük, hogy a Zakopane - Krakkó - Wieliczka háromszögön túl nem nagyon fogunk kóbor magyar turistákba botlani, dehogy ennyire nem, azért az meglepett. Másrészről az is tény, hogy Szlovákián és egész Lengyelországon keresztül kocsikázni kiskorúak társaságában, autópályák hiányában, hát, finoman szólva is fárasztó. (Hehe, hol vannak már azok a régi szép idők, amikor a '90-es években Rzeszówtól Bialystokig végigstoppoltuk Lengyelországot nem egészen egy nap alatt! Na jó, akkor itthon sem volt autópálya, tényleg ez volt a legkisebb bánatunk.)

Most kezdjük az úti beszámolót a nyaralás végéről! Amint már korábban is írtuk (itt és itt), régóta utazunk úgy, különösen a gyerekekkel, hogy maga az utazás is élmény legyen, ne csak a megérkezésre várva menjünk egymás agyára a kocsiban. Azaz üveges szemmel, erősen megtépázott idegekkel lehúzhatnánk (na jó, jelen útviszonyok közepette ez élénk túlzás) Gdanskig egy menetben, de minek? Útközben lenni is kaland, élvezet, a nyaralás része. Hazafelé poroszkálva egy kiadós wilanówi kastélyozás után az utolsó úti célunk Sandomierz volt. Másnap egy bájos, amolyan felvidékies óvárossal akartunk búcsúzni Lengyelországtól ez alkalommal.

Ahogy érkeztünk be a modern városba, valahogy nem akart az egész kikerekedni. Igaz, hogy nagyon kellemes erdős-dombos vidéken jártunk, de maga  a város tök jellegtelen, a 20. század terméke. Hol van itt az ékszerdoboz?

Ám az egyik kanyar után nagyon éles a váltás, semmi átvezető klasszicista épületek, jó százéves bérpaloták stb... A kockaházas és paneles övezet mellett ott áll a 14. századi városkapu. És tényleg. Már benn is voltunk a szinte érintetlen középkori városrészben. Amíg felmásztunk a toronyba, gyorsan összefoglalom, hogy mit érdemes tudni a városról.

Opatów-torony

Sandomierz  (ejtsd kb: szandomjes) majd' ezeréves írott történelemmel büszkélkedhet. Remek helyen fekszik a Visztula partján, ezért főleg a távolsági kereskedelemből gazdagodott meg. A helyiek bárkái egészen Gdanskig lehajóztak gabonát szállítva, és a Hanza-városok áruit terítették Kis-Lengyelországban. A 14. sz. előtt többször volt uralkodói székhely, koronázóvárosa több fejedelemnek, hercegnek. Árpád-házi királyleányok is megfordultak a környéken többször is, akiknek az emlékét máig is őrzik. Az első nagy virágkor a 14. sz. közepe-végéhez köthető. III. Nagy Kázmér, az utolsó Piast király vetette fallal körül a várost, és a Visztula partján várkastélyt is építtetett, maga I. Lajos magyar-lengyel király is megfordult itt néhány alkalommal. Már korábban megkapta a város a magdeburgi jogot, ami nagyban hozzájárult kereskedelmi kapcsolatai kiszélesítéséhez. Nem véletlen, a lakosság jó része német ajkú volt, lakossága ekkoriban több, mint 3000 főt számlát. Csak összehasonlításképpen: a  15. századi Buda lakosságát becsüljük 4-5000 főre. A város magát szintén a kereszténység védőbástyájának tartotta, tartja, nem minden ok nélkül. Az 1241. évi tatárjárás idején a mongol seregek északi szárnya ebből az irányból csapott le Krakkóra, majd Magyarországra, rendszeresek voltak a pogány litvánok portyázásai a környéken a 14. sz. közepéig, majd a törökök is rendszeresen zaklatták a lengyel végeket is... A 16. század jelentette a második aranykort a város életében. A török-tatár támadások ellenére virágzott a kereskedelem és a vallásszabadság is. A katolikusok, ortodoxok és a protestánsok remekül megfértek egymás mellett. Sőt, a különböző protestáns felekezetek, akik közé még a husziták is befértek (1570!) itt kötöttek egyezséget, hogy közösen lépnek fel a vallásszabadság védelmezése érdekében. Bizony, a reformáció eszméi Lengyelhonban sem maradtak visszhang nélkül! Az már egy másik kérdés, hogy a katolikus megújulás sikerébe az is belejátszott, hogy a fenyegető orosz dominanciával, majd a pánszlávizmussal, az ortodoxiával szemben a katolicizmus fontos identitásképző elemmé vált a lengyelek számára. A 18. századra azonban már egy jelentéktelen határvárossá vált Sandomierz. Lengyelország többszöri felosztásával, a napóleoni háborúkkal tartozott Oroszországhoz is, Ausztriához is. A 20. század nagy háborúit valami fura módon megúszta.'39 szeptemberében már német megszállás alatt volt, '44-ben ért ide a Vörös Hadsereg. A sors furcsa  fintora, hogy az óváros a viszonylagos épségét egy szovjet alezredesnek köszönheti. Ugyanis annyira megtetszett neki a város, hogy nem engedte tüzérséggel szétlövetni, hanem kézitusában vették be. Sőt, a jótevő alezredest még itt is temették el. Természetesen a félmúltban ez volt a legérdekesebb, a városhoz kapcsolódó sztori, mi azért nem a szovjet katonák sírjánál kezdtük a városnézést. 

Szóval, a városkapu tornyából tényleg klassz a kilátás. Belátni nemcsak az óvárost a Visztulával, hanem a modern negyedeket és a környező dombokat is.

Klassz a  kilátás

Rögtön feltűnik, hogy az északi kereskedővárosok méltóságteljes monumentalitásának itt nyoma sincs, sokkal változatosabb az épületek utcafrontja, egy-két emelettel alacsonyabbak a házak, és jóval szellősebbek az utcák, terek. Na jó, fogalmazhatnánk rém egyszerűen úgy is, hogy egy vidéki, kis város ez a Hanza-városokhoz képest. A színes homlokzatok közül itt-ott előbukkan egy-egy gótikus tégla épület tornya-teteje, csak a miheztartás végett, Lengyelországban vagyunk, na.

Bájos és vidékies

És mindenhol fák, hatalmas zöld felületek bontják meg az utcák hálózatát. Ezek az elemek adják a város utolérhetetlen hangulatát. A műemléki övezetben ahelyett, hogy évszázadok alatt fényesre koptatott köveken bukdácsolnánk sikátortól-sikátorig, minden várakozást felülmúló, hatalmas, gondozott parkok csábítják a megfáradt turistákat egy jó kis sörözésre..

Ki a zöldbe

Az egységes reneszánsz-késő gótikus városkép pedig a 16. századi aranykor állapotát tükrözi. A 21. sz. turistái nem győzik dicsérni az elragadó látványt, de a korszak gyermekei, bizonyára nem valami kitörő örömmel konstatálták, hogy néhány évtized alatt jelentéktelen határvárossá degradálódott az egykori gazdag kereskedőváros. Ebből adódóan aztán az újabb építészeti-művészeti stílusirányokkal se sokat törődtek errefelé....

Városháza

A legizgalmasabb látványosságnak a földalatti labirintus ígérkezett. Itthon is, Közép-Európában  - különösen Csehországban - máshol is, szép számmal építettek pincerendszert a város alá. De azért a déli verő ellen elbújni, nem rossz megoldás. A pincéket csak csoportosan és idegenvezetéssel lehet látogatni -  a vezetés csak lengyelül elérhető. De itt legalább belátták, hogy felesleges végigunatkoznunk egy olyan lengyel nyelvű előadást, amiből alig egy-két mukkot ha értünk... Ezért nagyvonalúan előreengedtek bennünket. Bár a prosik szerint labirintus, eltévedni nem lehet. Gondosan befalaztak minden, oldal irányba vezető járatot.

Le a mélybe

A város a folyóparti lösz magaslatra épült, így viszonylag egyszerű volt kialakítani a több kilométer hosszú járatrendszert. Békeidőben a kereskedők raktárnak használták a földalatti termeket, a fentebb emlegetett török-tatár támadások idején búvóhelynek használta a lakosság, a város pedig börtönnek. A szolid és szegényes installáció egyik csúcsát képezte egy véres, levágott kézfej a bakó tőkéjén, mögötte két fájdalmas arcú, megkínzott szerzetes... Nekik megvolt minden kezük... és különben is egyháziak felett nem ítélkezhetett világi bíróság.  Fura, na. Valószínűleg egy-két helyi legendával maradtunk szegényebbek idegenvezetés híján, de kétségtelenül sokkal hangulatosabb (ijesztgetősebb) volt magunkban végigjárni a folyosókat, termeket, hogy aztán a végén a városháza oldalában bukkanjunk föl a pincéből. A gyerekeket annyira feldobták a titkos járatok, hogy már a katedrális altemplomában is kincseket menekítő papokat vizionáltak...

 Na de kinek a keze?

A várat megkerülve, a Visztula partjára lesétálva, alig pár száz méterrel arrébb értük el Hedvig királynő ösvényét, ami valójában nem más, mint egy vízmosás.

III. Kázmér kastélya

Szóval Sandomierz közepén egy kis, laza túrázásra is készülhetünk. A folyó felé áramló víz a löszbe helyenként több, mint 10 méter mély szakadékot vágott.

A löszfal néhol teljesen függőleges, a part szélső fáinak gyökerei közül már elvitte a víz a talajt, csupaszon meredeznek és próbálnak kapaszkodni... a semmibe.

Tényleg elképesztő, hogy egy vízmosásban, egy mintha háborítatlan erdőben sétálsz, ahol te vagy az abszolút hülye turista, aki csak hangoskodni tud - csupán a gyerekeidet próbálod megakadályozni abban, hogy felmásszanak a szinte függőleges, nedves löszfalra. 1. Nincs nálam annyi betadine és fenistil (univerzális gyógyír mindkettő!), amitől nem fog fájni semmid, ha leesel, leszánkázol. 2. Hogy nézel ki, édes gyermekem, még be akartunk ülni valahová kajálni?! De mire megszeppennék, hogy itt a természet templomában mit össze nem kurjongatok, jön velünk szemben egy csapat helyi erő, hangosan nevetgélve, lidlis nejlonszatyrokkal, mennek bevásárolni... Hoppá, tényleg a város közepén vagyunk. Ahogy kibukkanunk a vízmosásból újra beton útra, néhány lépéssel arrébb megint meghökkenünk. Szt. Jakab kagylója, a zarándokok jele virít az egyik oszlopon.

Balra át!

A válasz is előttünk áll. A 13. sz. elején alapított Szt. Jakab domonkos kolostortól indul az El Caminó lengyelországi szakasza. Kicsit azért viccesnek érezzük a kagyló alá lazán odafestett nyilat. Compostela arra, menjetek békével! (Az imént a pontosság kedvéért megpróbáltam megtudni, hogy hány kilométer is ez a táv. A viamichelin annak rendje-módja szerint fagyott le arra a kérésre, hogy ugyan gyalogos verzióban is adna egy útvonaltervet...) Maradjunk annyiban, hogy messze van.

Szt. Jakab kolostor

Annál is inkább, mert nagyon hívogatóak voltak a közeli árnyas teraszok, és még egy nagy lendületet, levegőt kellett venni, hogy az éjszaka folyamán haza is érjünk. És még mindig nem tudjuk, kié volt a levágott kéz.  

Elöljáróban annyit, sosem voltam egy afféle kuruc típus. Bár ez nyilván nem azt mutatja, mit is éreztem volna, ha a 18. században élek, hiszen a múltba valójában jelen érzelmeinket, ellentéteinket vetítjük, de sokkal inkább érzem magam aulikusnak. Szóval egy kis labanckodás még elvben sem zavar, még akkor sem, ha valójában csak egy szlovák műhabsburgot koronáznak meg. De megérte? No, nem egészen. 

Sok minden történt a hét végén, leginkább is persze a görög válság. De, aki most egy jó anyázós, "hogy fosztották ki szegény görögöket" posztra vágyik, az sürgősen hagyja abba az olvasást. Egy szó sem lesz erről. Az igazi rajongók ugyanis a hét végén sem (csak) Athénre, hanem Bonnra (is) figyeltek - ott ülésezett az UNESCO Világörökségi Bizottsága. És, ami ott folyt, az - sok szempontból - éppolyan kiábrándító volt, amint ami Brüsszelben, vagy Athénban folyik. 

 Időről-időre megkérdezik tőlünk, hogy tényleg bármit megkóstolunk-e. Igen, amit bárhol a világon emberi fogyasztásra alkalmasnak tartanak, megesszük. (Egyszer biztosan.) Jó, nem kell mindent szeretni... A koreai konyhával azonban nem nagyon lehet melléfogni. Egészséges, változatos, csípős és sokszor nagyon egzotikus. Következzék egy nagyon szubjektív lista két hét tapasztalatai után.

A kimchivel (ejtsd: kimcsi) már akkor megismerkedtünk, amikor még be sem tettük a lábunkat egy étterembe. A kötelező cuki fotózkodásnak ugyanis elmaradhatatlan eleme, hogy széles mosolyra húzzuk a szánkat, ehhez pedig a CSÍÍÍZ helyett, azt kell kiabálni, hogy: KIMCSÍÍÍ. A fermentált káposzta igen mélyen rejtőzik a koreai néplélekben. Ettől függetlenül itthon is elkészíthető, kvázi hazai alapanyagokból. 

Ne ijedjenek meg a kedves olvasók, nem tervezünk profilváltást, de még gasztrorovat sem lesz. Egyszerűen csak koreai utunk egyik meghatározó eleme volt az evés. Nem a k-európai turistákra jellemző mohóságból, hanem mert ott az ételnek filozófiája van, és a táplálkozás alapértelmezetten társas tevékenység. A koreai konyha pedig jó, és mivel értékeltük, vendéglátóink nap mint nap igyekeztek újra és újra elkápráztatni bennünket.

 Ha mifelénk sámánokról, őshitről van szó, akkor az jobb esetben valamiféle tudományos rekonstrukció (vagy inkább konstrukció), rosszabb és sokkal gyakoribb esetben nettó bohóckodás, kellemetlen politikai mellékzöngékkel. Kedves futóbolondok és ellenszenves helyi nácik hétvégi bulija. Koreában viszont egy hipermodern 21. századi metropolisz közepén van valós, működő sámánszentély, és évente mutatnak be áldozatot a királyi ősök szellemének. És ott ez így normális. Ezért pedig nagyon irigyelhetjük őket.