Korea egészen különös ország. Régóta vágytunk oda, és most sikerült két teljes hetet eltölteni ott. Ennyi idő alatt persze nem lehet mélymerülést rendezni a kultúrában, de igyekeztünk minden egyes pillanatot kihasználni. Most pedig elmeséljük, mit is láttunk. Nem lesz szó politikáról, és nem lesz szó kütyükről. Az utóbbihoz nem értünk, az előbbivel meg momentán nem akarunk foglalkozni. És van éppen elég téma e nélkül is. Így hát kezdjük ott, ahol mindig mindenki mindet elkezd: már a régi görögök is...

Mivel blogot írunk, nem pedig valami hivatalos kiadványt, semmi nem kötelez arra, hogy földrajzi vagy kronológiai szempontokat vegyünk figyelembe a témaválasztásnál (vagy bármi mást persze, de ezt most hagyjuk), így hatalmasat ugrunk, ha térben nem is, de időben mindenképpen, egyenesen bele Viktória királynő  birodalmába, hogy ott töltsünk egy gyönyörű napot.

Mivel is kezdhetnénk Nagy-Britannia világörökségeiről szóló kis sorozatunkat, ha nem a Stonehenge-dzsel, és mikor, ha nem éppen az év legrövidebb napján? Egy ilyen szimbolikus helyzetet nem szabad elszalasztani. Különösen, hogy éppen nemrégiben élőben is láttuk. Persze a kérdés azért jogos: lehet és érdemes-e még bármit írni  a Stonehenge-ről? Azt hiszem, igen.

Vannak országok, nem is kevés, amelyeknek sokkal rosszabb a sajtója, mint amilyenek valójában. (És vannak, amelyeknek meg jobb.) De olyan nagy különbség a sajtó által közvetített elképzelések és a valóság között, mint Irán esetében, talán nincs még egy a világon. A sajtó által befolyásolt közvélekedés valami sötét, gonosz, és elképzelhetetlenül veszélyes helynek tartja Iránt, ahol aztán semmi jó nem történhet az emberrel. Ezzel szemben a valóságban Irán egy kellemes, rendezett, és cseppet sem veszélyes ország. Nem tagadom, szeretem. Frucsaságaival együtt is. Remélem, aki végigolvassa e kis sorozatot, maga is szeretni fogja. 

Bár a szabadtéri szezonnak lassan vége, még talán lesz egy-két hétvége, amikor érdemes gyereket futtatni a szabadban. Százhalombatta – Matrica Múzeum. Ööö, izé… Nem, nem ’áramgyárat’ meg MOL telepet nézni mentünk oda, de nem is a helyi sokgyerekesek tették közkinccsé a hosszú évek során orvosi rendelőkben begyűjtött matricagyűjteményüket.

Kurdisztáni beszámolónk előző részében már leírtam, hogy a legkevésbé sem tartom magam klasszikus haditudósítónak. De a sors (pontosabban Shorsh) úgy hozta, hogy mégis - valamilyen szinten az lett belőlem. Ha csak pár napra is. Így aztán megtudtam, hogyan lehet fotelből hadat tudósítani. 

Akárkivel is beszéltem, mielőtt elindultam Kurdisztánba, vagy viccet csinált a lefejezésből, vagy komolyan aggódott értem, de mindkét csapat meg volt győződve arról, hogy én most valami egészen veszélyes helyre megyek. Kint leszek a fronton, ahol az a minimum, hogy lőnek rám, de inkább nagy késsel fognak üldözni az ISIS vadállati harcosai. Hiába mondtam, hogy szerintem nem így lesz. Nem hitték. Most így utólag megpróbálom meggyőzni őket. 

 Gyerekekkel utazni alapvetően vicces dolog. Különösen, hogy a mi gyermekeink a nyaralás alatt általában sokkal kezelhetőbbek is, mint otthon. Nem válogatnak a kajában, felkelnek időben, rendesen elalszanak (mert fáradtak), nem unatkoznak látványosan, és nem hisztiznek. Igaz, véresen komoly dolgokról sem kell velük beszélni - az iskolai problémák is otthon maradnak. Azért mindenre készüljünk fel - egy szimpla régészeti múzeum is előhozhatja az élet nagy kérdéseit: élet, halál, esélyegyenlőség, családi összetartás, szeretet stb. 

 Ha rejtélyekkel övezett dicső, világhódító őstörténetről hallunk, hazánk táján elszabadul a képzelet. Vannak, akik Pataky Attilával esküsznek rá, hogy a magyarok a Szíriuszról jöttek, mások a klasszikus Magyar Adorján-féle elmélet hívei, akik a magyarságot a csallóközi gyíklényekkel hozzák összefüggésbe.  A sumérok és párthusok lassan annyira mainstreamnek számítanak, hogy a valamirevaló hívők már ki is golyózták őket. Pedig van azért olyan része a világnak, ahol a misztikus őstörténet nem egyenlő a nettó elmeháborodással.

Mártély és a "Szőke Tisza" a családi legendárium része. Bár magam nem vagyok dél-alföldi gyerek, a nagyszülők generációja még itt nőtt fel. Gyermekkoromban sokat hallottam, hogy Mamuka annó (húszas évek közepe) úgy engedte el tejfehér bőrű leányait Mártélyba, hogy "De aztán keneködni!" - értve ezalatt, hogy a nap ellen védekezzenek a vastagon felvitt tejföllel.  És itt játszódtak le azok az emlékezetes történetek is, amikor nagyapám, aki bár a Tisza mellett nőtt föl, sosem tanult meg rendesen úszni, beleborult a csónakkal a folyóba, és majdnem lenyelte a szivarját (nyolcvan éven keresztül dohányzott, mégse lett tüdőrákja).  Állítólag a kutya sietett a segítségére, mert Sajó, a gazdájával ellentétben kiváló úszó volt. Volt még szó a parton elfogyasztott óriásdinnyékről,  sőt még a mindszenti kupleráj szabadidős alkalmazottairól is, akik szintén ide jártak nyaralni. Szóval úgy tűnt, Mártély tényleg valami egészen bulis hely volt. Mármint a legendák szerint huszonötben.  Mert utoljára majd negyven éve jártam itt, és arról gyakorlatilag semmi emlékem nincs. Szóval már csak a család iránti tiszteletből is, ideje elmenni. Amiért ismét kaptunk fura pillantásokat...