Elöljáróban annyit, sosem voltam egy afféle kuruc típus. Bár ez nyilván nem azt mutatja, mit is éreztem volna, ha a 18. században élek, hiszen a múltba valójában jelen érzelmeinket, ellentéteinket vetítjük, de sokkal inkább érzem magam aulikusnak. Szóval egy kis labanckodás még elvben sem zavar, még akkor sem, ha valójában csak egy szlovák műhabsburgot koronáznak meg. De megérte? No, nem egészen. 

A 18. század története úgy ahogy van, hiányzik a magyar emlékezetből. Rákóczi még úgy-ahogy megvan, de onnan a reformkorig talán csak a nyelvújítókra, meg a jakobinusokra emlékezünk úgy-ahogy, de a többi...  Magam sem vagyok éppen szakértője a dolognak, a történelem szakon éppúgy elsiklunk felette, mint a nagybetűs életben. Jelzésértékű viszont, hogy szinte összes falusi templomunk, nemesi kúriánk, főúri kastélyunk ebből a korszakból származik. Sokan mondják - akik nálam jobban értenek hozzá -, hogy a 18. század egyike volt az unalmas, ámde virágzó korszakoknak, amiknek egyébként olyan nagy híján van a történelmünk. A végét jól ismerjük, a francia forradalmat a mi tájainkon a "nemzeti ébredés" követte, ami nagyjából annyit jelent, hogy néhány lelkes költő kitalálta, hogy a hasonló dialektusokat beszélő emberek egymást imádják, a más dialektusokat beszélőket pedig utálják.  Ez persze nettó hülyeség, de sikerült  belőle kihozni két világháborút, és végromlásba dönteni egész Közép-Európát. Így a 18. század iránti nosztalgia, ha lenne, akár indokolt is lehetne, de nincs. Nézzük viszont most e szép korszak elejét.

A Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békén már látszik, hogy nem a huszadik-huszonegyedik század nacionalizmuson hizlalt politikusai kötötték. Korrekt úriemberek közötti béke volt, ami lehetővé tette, hogy a magyar rendek hamar be(vissza)illeszkedjenek a Habsburg Birodalomba. És ezt érdemes volt meg is ünnepelni - az új király megkoronázásával. 1712. április 15-én a magyar Szent Koronát elhozták Bécsből Pozsonyba, Magyarország fővárosába,19-én pedig követte a király is. Május 21-én  a király megerősítette a magyar rendek ősi jogait, és megígérte, hogy a koronát soha többet nem viszik el az országból. 22-én pedig - a nem is olyan rég még rebellis magyarok lelkes üdvrivalgásaival övezve  - III. Károlyt Magyarország királyává koronázták.Bár a magyar koronát viselő Károly a legkevésbé sem volt magyar, addigi életének nagyobb részét Spanyolországban élte le, és csak azért lett neki igazán fontos a magyar korona, mert a spanyol örökösödési háború után - bár a Habsburgok és szövetségeseik formailag nyertek - mégsem engedték nekik, hogy újraegyesítsék a spanyol és az osztrák területeket. Károly így keletre tekintett, és kezdetét vette a fentebb vázolt boldog békeidő.

III. Károly családja körében Martin van Meytens festményén. Középen az ifjú Mária Terézia főhercegnő látható.

A felidézendő esemény tehát kimondottan szimbolikus, és a soknemzetiségű, nyugatos birodalom iránt nosztalgikus érezésekkel rendelkező (kevés) honfitársunk számára mindenképpen emlékezetes. Amikor megláttuk, hogy Pozsonyban az éves, rendes koronázási fesztivált június végén tartják, addig szerveztük életünket, míg sikerült elmenni. A jelenlegi szlovák főváros (korábban ugye magyar) sok szempontból (lehetne) kiváló terep egy efféle fesztiválnak. Van egy kicsi, de meglehetős épségben fennmaradt óvárosa, egy elég látványos várral. Kiváló helyen van, közel Bécshez, de nem túl messze a többi fővárostól sem. A szlovákok pedig, akik az  felidézendő korban még nem ébredtek rá szlovákságukra, akárhová állhatnak, nem kell ragaszkodniuk akármilyen történelmi sztereotípiákhoz, nyugodtan lehetnek akár labancok is. Így aztán meglehetős várakozásokkal indultunk neki.

Ideális helyszín lenne

Amit kaptunk, ehhez képest jó is volt, meg nem is. Bár az az igazság, némiképpen el vagyunk kapatva. Magyarország ugyanis, ha sok mindenben nem is jár élen, történelmi hagyományőrző fesztiválban mindenképpen nagyhatalom. Aki akár csak egy évben végigjárja a hasonló eseményeket a Tatai Patarától az Egri Várjátékokon, a Visegrádi Palotajátékokon át egészen a szombathelyi Savaria Történelmi Karneválig (elnézést azoktól, akiket kihagytunk), tudja, hogy ezt a műfajt nálunk tényleg jól csinálják. A csaták látványosak, sok a fellépő, mindenütt vannak mutatványosok, zászlóforgatók, zenészek, és az egész család alapvetően jól tud szórakozni egy, vagy akár több napon át. Mert úgy állították össze a programot, hogy mindig lehessen valamit csinálni, és nagyjából minden korosztálynak adjon valamit. A honlap Pozsonyban is valami ilyet ígért. A kezdetek azonban meglehetősen kiábrándítóak lettek. Egész egyszerűen semmiféle fesztivál-infrastruktúrát nem találtunk, kihívás volt egyáltalán egy programot keríteni. Információs stand nem volt, végül a városi turista irodában bukkantunk rá egy kupac programfüzetre. A szervezettség magas fokát mutatja, hogy a pult mögött álló alkalmazottak csak a vállukat vonogatták, amikor azt firtattuk, hogy bármilyen idegen nyelven elérhető-e a brosúra. Senkinek nem tűnt fel, hogy a szlovák nyelvű prospektus hátoldala angolul íródott... 

Nyit a bazár

A "csata a spanyol örökösödési háborúból" címmel beharangozott rendezvény, finoman szólva is kisszerű volt. Felvonult négy francia lovas.

Egy szakasznyi császári gyalogos. 

Megy egy kisebb kuruc csapat. 

Külön-külön durrantottak egyet. Csata az nem volt - volt viszont hosszú történelmi előadás. Azt azért vicces volt érzékelni, hogy a császáriak német és a franciák francia vezényleti nyelve mellett (ennyivel adóztak a történelmi hűségnek) a kurucok természetesen szlovákul adták ki az utasításokat - bár volt valami nóta, amiben volt pár magyar szó is. 

 Csata helyett

A "csata" már 11.30 körül véget ért, és 15.00-ig semmi program nem volt betervezve. Ami azért konkrétan marhaság. Bocs, ha már marha, ökörsütés azért volt. 

A labancok is éhesek...

Az ökörburger pedig határozottan finom volt (bár igen drága 8 euróért). A honlapon beígért gyermekszórakoztató játékok közül alig volt valami - a legjobban az ifjak a számszeríjazást élvezték. (Nem nagyon volt más.) Egyetlen pozitívuma a dolognak, hogy ingyé' volt. (Igaz, Budapesten az egész Gyereksziget ingyé' van.) 

Aztán volt idő végigjárni az óvárost, és felsétálni a várhoz. Onnan indult volna háromkor a királyi menet. De közbeszólt minden nyári fesztivál legnagyobb ellensége - az eső. A kezdeti bizonytalankodás, hamarosan teljes fejetlenségbe torkollott. Az például végig nem derült ki, hogy ki a szervező, és ki az, aki csak úgy ott van. Leginkább még az udvari bolond alakította a hoppmestert. 

Kicsit kaotikus

A szlovák labancok amúgy jó fejek voltak, pózoltak, és mosolyogtak. 

A helyszínen bárkihez oda lehetett menni, és nyomni egy szelfit, akár a magyar koronázási ékszerekkel (illetve azok másolataival is). A fejünkre azért nem tehettük. 

A párnákra rá voltak varrva :)

A ruhák szépek és korhűek, akárcsak a lobogók, és a fegyverek. 

És mire - egy óra késéssel - a menet végül elindult, a labancok is szépen megtanulták, hogy azt kell kiáltozniuk, menet közben, hogy "Vivat rex noster, Carolus! Vivat, vivat, vivat!" - úgy tűnt, hogy ezt itt tanulhatták még, főpróba tehát nem nagyon lehetett. De azért a hatalmas fekete-sárga zászlók, és a fehér egyenruhák kölcsönöztek mégis némi birodalmi bájt a dolognak. 

Indul a menet

Íme, a király 

A várból a menet a Főtérre vonult. Azt, hogy kinek van ülőhelye, és ki várakozhat csak a kordonon kívül, gyakorlatilag lehetetlen volt kideríteni. Kordon mindenesetre csak a téren volt - a menetbe bárki besétálhatott, ami azért kicsit fura. És, vélhetőleg a tetemes késés miatt, az előre kijelölt útvonaltól jelentős eltéréssel, rövidítve értek le a várból a főtérre - a nézőket mindenesetre nem ártott volna értesíteni...

Érkezik a menet

Aztán megkezdődött a koronázás maga. Először valaki (polgi? főszervező?), majd díszvendégként a székesfehérvári alpolgármester tartott beszédet. Mondott pár mondatot angolul is, amelyben örömét fejezte ki, hogy oly sok a külföldi. Ami igaz is volt - ahogy körülnéztünk, ott volt a teljes spanyol örökösödési háború - angolok, hollandok, németek, olaszok, spanyolok voltak a főtéren. (No, meg azért szlovákok is.) A szertartás viszont - a fentebbi öt mondat kivételével - végig szlovákul folyt, néhány latin zsoltárral megbolondítva. Ami persze jogos, hiszen momentán Szlovákiában vagyunk, de miután a háttérben volt egy marha nagy kivetítő, arra például nyugodtan fel lehetett volna tenni feliratot. Nem vagyok én nagyon kívánós (bár, ugye, mégis csak egy magyar királyt koronáztak), hogy magyar legyen, de mondjuk, az angol-német éppen jó lett volna. (Mi egyébként még sokkal jobban jártunk, mint mondjuk, a hollandusok, mert a 12 év orosz tanulás + az ifjúkori prágai - kassai sörözések, sítáborok emlékei alapján, kiegészítve a történelmi háttérismeretekkel, egész  folyamatosan tudtuk fordítani a szöveget a gyerekeknek. Pedig az esztergomi érseket alakító úr egyszer sem mondta azt, hogy "Jest'e jedno pivo prosim!"

Akárcsak a menet, maga a koronázás is dicséretreméltóan korhű volt. (Leszámítva a kivetítőt, meg azt, hogy latin helyett szlovákul beszéltek.) Ami viszont a történészi lényünknek hatalmas öröm és kielégülés, az a gyermekek számára néhol már kínzó unalom. Ugyanis gyakorlatilag minuciózus pontossággal leadták a teljes koronázási misét. Legalább másfél - de inkább két óra - volt, mire a király fejére került a Szent Korona. 

Vivat rex noster, Carolus!

Bár az egyházi szertartás még folytatódott, a tömeg ekkor már erősen oszladozott. Mi már meg sem vártuk a borszökőkút megnyitását. (Gyermekekkel és kocsival lévén amúgy is diszfunkcionálisnak tűnt.) Inkább hazaindultunk.  

Hogy mi látszott az egészen? A jó ötlethez, és az alapos történészi munkához hiányzik a kreatív fesztiválszervezési gyakorlat, vagy akarat. A kísérő programok teljes hiánya egyszerűen fájó. (Pedig, ha csak az eredetit vesszük - hát akkor is ott voltak a vásári mutatványosok, akrobaták és csepűrágók, hogy szórakoztassák a jónépet.) Az is viccesen szomorú, hogy az egész - kimondva is - a soknemzetiségű birodalom emlékének ünnepe, közben pedig kizárólag szlovák kuruc és labanc hagyományőrzők vonultak fel. Pedig vannak - lennének - bőven magyarok, csehek, lengyelek, osztrákok is, akik egy kis buliért (meg pénzért persze) eljönnének, és olyan csatát rittyentenének ide, hogy beleremegnek a várfalak. Úgy látszik, ennyire azért ők sem labancok. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.